10.

[Hillsboro Gimnázium - Emily itt "tanul"..:D]

- Tessék – motyogtam tele szájjal és beleejtettem Emaline kezébe a kis üvegcsét. Egek! Ez a hot dog mennyei…

- Ennyi? – forgatta a kezében.

- Bőven elég.

Egy pillanatig még bizonytalankodott, majd óvatosan kinyitotta az üveget. Elfojtottam a vigyoromat és inkább még egyet haraptam a zsíros kajámból.

Beleszagolt, majd gyorsan hátrahőkölt.

- Úristen!

- Ja. És egyébként gyorsan párolog…

De alighogy kimondtam, pár szőke hajszál hullott alá Emaline frufrujából.

- Fenébe! – morogta és azonnal visszacsavarta a kupakot. – Ez nagyon erős.

- Szeretek biztosra menni. – Vállat vontam és boldogan tömtem magamba az utolsó falatot. – Ah! Jól laktam…

- Egy hot dogtól? – húzta föl gúnyosan mindkét szemöldökét.

- Ne piszkálj!

- Amúgy, hallottad az új pletykát? – kérdezte elfojtott mosollyal, amíg a számat törölgettem.

- Nem igazán érdekel.

- Talán mégis…

Gyanakodva végigmértem. Miért gondolja azt, hogy majd pont engem érdekelnek a suli idétlen pletykái?

- Azt rebesgetik, jóba vagy az új sráccal.

Meglepődtem, de furcsamód nem lettem dühös.

- Tegnap előtt találkoztam vele életemben először, tegnap ugye kimaradtam a hülye főzet befejezése miatt, ma pedig még nem láttam. Nem hiszem, hogy ebből a két napból azt szűrné le bárki is, hogy van köztünk valami… - Vállat vontam, és körbenéztem. – Oké – motyogtam, amikor megláttam Fatime bandáját a folyosón közeledni. – Kezdünk.

Emaline arra nézett, amerre én, a szemében azonnal megcsillant a bosszú. Szinte önkívületi állapotban csavarta le a kupakot.

- Itt a vége, Fatime…

Csak ennyit suttogott, aztán az ujját az üveg szájra tapasztva elindult velük szembe.

Látszólag Emaline csak sétált a következő órájára. Én azonban láttam a járásán, mennyire szétfeszíti az izgalom.

Amikor elérte Fatime-t, pontosan az történt, amire számított.

Fatime gonosz vigyorral az arcán levállalta Emaline-t.

És abban a pillanatban, ahogy Fatime hozzáért, már fordult is, meglódítva az üvegcsét, jó adagot a hajára csepegtetve.

Mindezt úgy, hogy a vörös ribanc észre sem vette.

Nem rossz, gondoltam féloldalasan mosolyogva, amikor Fatime mellettem haladt el. Nem jött nekem, csak a szeme szikrázott a félelemmel vegyes dühtől.

Egy vörös hajcsomó hullott mellém.

Undorodva arrébb pöcköltem, és visszafordultam Emaline felé, aki ekkorra már gúnyos mosollyal visszajött hozzám.

- Mennyi idő, amíg teljesen hat?

- Nagyjából… - motyogtam elmerengve, miközben Fatime maga után hagyott hajcsomóit szemléltem. Egyszer csak valaki felkiáltott, a vörös némber megfordult, elborzadva nézte azt a sok hajat az aula csempéjén. Majd a fejéhez kapott, ahonnan újabb maroknyi haj hullott ki. Fatime éles hangon felsikoltott. - …hát, azt hiszem, most.

Most meg hol vagyok?

Körbenéztem a folyosón, de semmi sem volt ismerős. Egy terem előtt álltam, ahol a tanár már bent volt.

Oké…

Benyitottam és némán hátrasétáltam. A tanár észre sem vett, teljesen belemerült egy egyenlet magyarázásába és a tábla firkálásába.

Szóval ez matek óra!

A hátsó padok szinte teljesen üresek voltak így bőven volt helyem az ablak mellett.

Azonban nem kerülte el a figyelmemet a másik sarokban ülő alak.

Reed, gondoltam hirtelen ébredt gyanúval. Nem lenne olyan hülye, hogy azt a pletykát ő maga terjessze…

Előttem egy lány ült. Megkocogtattam a vállát, mire bosszúsan hátrafordult.

Amikor meglátta, ki vagyok, rettegve végigmért.

- Hé! – súgtam. – Tudnál adni egy füzetlapot?

Pár pillanatig meredten bámult, majd villámsebesen felém nyújtott egy lapot és egy ceruzát. Pedig azt nem is kértem…

- Tessék – motyogta, mire megpróbáltam egy erőltetett mosolyt kicsikarni magamból. Nem sikerülhetett túl jól, mert azonnal előrefordult.

Vállat vontam, nem sokat törődtem vele.

Hanyagul a papírra firkantottam az üzenetemet:

Hallottad a pletykát? Remélem nem tőled származik…

Összehajtogattam a papírost, repülővé. Aztán egy egyszerű fekete igével láthatatlan légáramlatot idéztem elő, ami egyenesen Reed padjára szállította az üzenetemet.

Ő meglepve lenézett, amikor a papír az orra elé csúszott. Széthajtogatta, elolvasta, majd borús arccal rám nézett.

Egy percig csak szemeztünk, majd elkapta a tekintetét, és megírta a választ.

Összehajtotta, majd az előtte ülő lánynak odasúgott valamit, aki Reed válaszüzenetét kézről kézre adva eljuttatta hozzám.

A lány, akitől a papírt kértem, remegve fordult hátra, hogy átadja a levelet.

Elvettem és az ajkamat rágcsálva kihajtogattam.

Komolyan hülyének nézel? Amúgy engem nem zavarnak a pletykák, korábban is sok mindent terjesztettek rólam a régi sulimban. Téged idegesít?

Mély levegőt vettem, és jobbra néztem.

Reed érdeklődve leste a válaszomat.

Tagadóan megráztam a fejem.

Halványan elmosolyodott, majd hátradőlt, lehajtotta a fejét és a pulóverét kezdte babrálni.

Igazából zavart. Nagyon is. Nem szerettem a középpontban lenni, pedig most úgy tűnt, hiába félnek tőlem a diákok – vagy legalábbis a többsége -, elég jót mertek csámcsogni rajtam.

Mintha csak erre vártak volna. Hogy legyen valami, amivel a szájukra vegyenek.

Elfintorodtam és inkább a padot bámulva végigültem az órát.

Amikor kicsengettek, az járt éppen a fejemben, hogy sosem hittem volna, Reed képes mosolyogni.

Jól állt neki. Ezt muszáj volt bevallanom magamnak.

Kisétáltam a folyosóra és néhány ismerős lányt követve mentem a következő órámra.

Emaline szinte a semmiből termett mellettem.

- Fatime hazarohant, teljesen kopaszon! – vigyorgott fülig érő szájjal. És nem túlzok, tényleg durván vigyorgott…

- Szuper! Akkor nagyon szívesen a segítséget, most elválnak útjaink – megálltam és lenéztem rá, hogy hallotta-e.

Emaline arca elképedt.

- Mi? – tátogott értetlenül. – De hát… azt hittem…

- Mit hittél? Hogy barátok vagyunk? – Gúnyos mosolyra húzódott a szám. – Ugyan, Emaline. Megsajnáltalak, segítettem neked bosszút állni, cserébe csak annyit, hogy megtartod a titkom. És most én jobbra, te balra…

- Emily! – Elkapta a karom és megpróbált visszahúzni. De azonnal feldühödtem. Ha annyira a barátomnak képzeli magát, akkor tudhatná, hogy ingerült leszek, ha valaki hozzám ér. Visszarántottam a kezem és résnyire szűkült szemekkel hátrafordultam.

- Ne érj hozzám!

Mit sem törődve kicsorduló könnyeivel sarkon fordultam, és fogcsikorgatva bementem a történelem terembe.

9.

[Reed...:)]

Milyen órám is lesz?

Hétfő, ami azt jelenti, hogy… fogalmam sincs.

Hétfő… létezik, hogy csupán egyetlen hét telt el azóta, hogy rátaláltam a konténer mellett Emaline-re?

Mintha inkább hónapokkal ezelőtt történt volna. De mégis csupán egy hét.

A folyosón sétálgattam és ismerős arcokat keresgéltem. Csak van valaki, akit felismerek…

Végül megláttam egy csoport srácot, akiket mintha gyakrabban láttam volna, mint a többi diákot. A történelem terem felé igyekeztek. Elindultam én is arra.

A teremben tényleg felismertem néhány arcot, így nem sokat tétovázva leültem a leghátsó padba.

Türelmesen nézelődtem kifelé az ablakon, közben azon agyaltam, hogyan változhatott minden ilyen gyorsan az életemben. Segítek egy leszbi lánynak bosszút forralni a suli ribanca ellen, megismerkedek három mágustestvérrel ( akik azt állítják, hogy már gyerekkoromban is barátok voltunk…), egy befolyásos vámpír visszautasíthatatlan ajánlatot tesz, amit én visszautasítotok, majd összeveszek anyámmal, de hogy ellensúlyozza a stresszt, aduász van a kezemben a nővéremmel szemben…

Mi jöhet még, ami ennél jobban is fel tudja bolygatni az életem?

Nyílt az ajtó, de fel sem néztem, túlságosan el voltam merülve a gondolataimban.

Csak akkor fordultam meg, amikor meghallottam a szék csikorgását magam mellett. Készültem, hogy valami jó kis csípős megjegyzéssel elriasszam a bátor helyfoglalót, csakhogy a szó a torkomra forrt, amikor megláttam a mellettem lehajtott fejjel ülő srácot.

Fekete haja előre hullott, eltakarva a szemét, a pulóver csuklyája felhajtva, még kevesebbet mutatva az arcából. Csak az ajkait láttam. Kékes színük volt, mintha fázna, és olyan cserepes, mintha napok óta nem látott volna folyadékot. Ösztönösen végigfuttattam a nyelvem a számon, megérezve a szárazságát. Pont, mint az enyém, gondoltam hirtelen ébredt együttérzéssel.

A bő pulóver javarészt eltakarta a testalkatát, de a nadrágja nem volt túl laza, így megmutatta, milyen vékonyak a lábai.

Magas lehetett – még ültében, összegörnyedve is fel kellett néznem rá.

Nem tudom, mióta bámulhattam. De egyszer csak megunta, és rám nézett.

A szemei a zöld és a világosbarna között játszadoztak – nem lehetett eldönteni melyik.

Az arckifejezéséből nem tudtam semmit sem megállapítani.

- Mit bámulsz? – suttogta.

Hirtelen ráébredtem, hogy az óra már elkezdődött. Körbenéztem, és láttam, ahogy a többiek szorgalmasan jegyzetelnek.

Lassan visszafordultam a fiúhoz. Várakozón fúrta szemeit az enyémbe.

Válasz helyett azonban erőt vettem magamon, hátradőltem a székemen és megint kibámultam az ablakon, mintha most is egyedül ülnék, mint általában.

Végül is mi volt ez? Miért néztem meg olyan alaposan?

A felismerés szinte fejbevágott.

Nem hasonlít valakire ez az elvont, vézna srác?

Lehunytam a szemem és megpróbáltam nem belegondolni ebbe a kérdésbe. De jobbik és igazi felem irányítása megint kicsúszott a kezemből és vitatkozni kezdtek.

Most már látom, gondolta a jobbik felem. Így nézek ki mások szemében? Elérhetetlennek, összetörtnek, de mégis félelmetesnek?

Mert ha ezt a srácot nem az együttérzéssel néztem, akkor ilyennek találtam.

Na és? Az igazi énem szokásos nemtörődömségével adta elő a dolgokat. Csak egy fiú a sok közül. Mit kell ezen úgy parázni?

Nem, ez elég félelmetes, de kicsit olyan – más szavaival élve -, mint a sors göbre tükre - vágott vissza jobbik felem elgondolkodva.

Hogyne, a sors…

És mint mindig, most is jobbik felem veszített. Inkább csendesen visszahúzódott az agyam legmélyebb zugába.

Fogalmam sem volt, ki lehet. Az első három órán mellettem ült (utána meguntam és leléptem), a szünetekben legalább egy pillanatra feltűnt.

De sosem nézett rám. Lehajtott fejjel kóválygott, nyomában két-három divatmajommal, valószínűleg Fatime bandájából.

Én viszont nem tudtam megállni, hogy akárhányszor csak feltűnik, újra meg ne nézzem alaposabban. Magam sem tudtam, mit keresek rajta. Talán még valamit, ami hasonlít? Vagy ami nem?

Harmadik óra után éppen indulni készültem, amikor Emaline került az utamba.

- Készen van már? – suttogta cinkosan.

- Ja – motyogtam csak félig odafigyelve. Az a srác már megint feltűnt. A lépcső alatt ücsöröghetett, észre sem vettem volna, ha nem lóg ki a lába.

Idegesítő volt, hogy nem tudtam levenni a szemem arról az egyszerű tornacipőről.

De nem is az a fajta ember voltam, aki tűri, hogy egyre ingerültebb. Ilyenkor mindig tettem az ellen, hogy még idegesebb legyek. Csak a saját nyugalmam érdekében.

Oda sem figyelve Emaline dumálására, megindultam a lépcső felé.

Na és mit fogok neki mondani?

Oda értem hozzá és szó nélkül leültem mellé a hideg kőre.

Amikor ránéztem, ő értetlenül pillantott vissza rám.

- Mi van? Foglalt melletted a hely? – mordultam fel.

- Nem. – Megvonta a vállát és lehajtotta a fejét.

Újra végigmértem. Tényleg ennyire világfájdalmas lennék, mint ez a srác?

- Na, jó – kapta fel a fejét, az arcán a mai nap másodszor láttam érzelmet megmutatkozni. Méghozzá az ingerültséget. – Egész nap engem bámulsz. Mi a franc bajod van?

Felhúzott szemöldökkel rábámultam.

- Talán tilos?

- Oh, ember… - motyogta és elfordította a fejét.

- Seggfej – köptem még oda minden rosszindulatomat belesűrítve abba az egy szóba, aztán feltápászkodtam, hogy elhúzzam a csíkot a suliból.

Mérgesen tömködtem a számba a cigit.

Csak egyszer akarok önként szóba állni valakivel, és az ilyen rohadtul sül el!

Megalázottan éreztem magam, bár igazából nem tudtam miért. Nem volt ott senki, aki előtt megalázhatott volna, mégis kiszolgáltatottnak éreztem magam végig. Mintha arra az egy percre, amíg leültem mellé, tálcán kínáltam volna fel magam.

Hülyeség! Megráztam a fejem és komoran a földet fixírozva beleszívtam a cigimbe. A füst úgy ömlött ki az orromból, mintha egy dühös bika lennék.

- Van tüzed?

Felpillantottam. A srác állt előttem, félszegen, zavartan, szájában egy gyújtatlan szál cigaretta. Félig a földet nézte, félig engem.

Szó nélkül felé nyújtottam a gyújtómat és a kezébe ejtettem.

- Kösz – motyogta, amikor visszaadta, aztán óvatosan leült mellém.

Bizalmatlanul méregettem. Előredőlt, a térdeire támaszkodott.

- Bunkó voltam.

Önkéntelenül is elmosolyodtam. Ebben nem volt olyan, mint én. Sosem kérnék bocsánatot semmiért, nem is kértem sosem. Még ilyen burkoltan sem.

- Ja. – Megvontam a vállam. – Nem te vagy az első, ne legyen bűntudatod.

Csak ekkor vettem észre, a hangom mennyire gúnyos volt.

A srác kifejezéstelen arccal nézett rám.

Most meg mire gondolhat?

- Amúgy a nevem Reed.

Egyikünk sem nyújtotta a kezét. Csak kijelentette, nem is igazán mutatkozott be.

Elmosolyodtam.

- Emily – mondtam halkan és mélyen beleszívtam a cigimbe.

8.

No rizsa, itt a friss :D Olvassátok:)

Kinyitottam a szemem, és ezzel egyidőben elképedtem.

Aludtam?!

Méghozzá nem is akármilyet, gondoltam miközben felültem és megmozgattam zsibbadt végtagjaimat. Meg sem moccanhattam, amíg szunyáltam.

Az órám délelőtt fél tízet mutatott, amin szintén meglepődtem. Ez meg…?

Nyújtózkodva felkeltem az ágyamból és elmentem a fürdőbe egy alapos zuhanyzást és fogmosást megejteni. Úgy éreztem magam, mintha nem is csak kilenc órát aludtam volna, hanem egy teljes hetet.

Be kellett vallanom magamnak, hogy erre mostanság azért már szükségem volt.

Felkaptam a megszokott fekete farmeremet és egy szürke, szakadt topot. Ma még arra is volt időm, hogy a hajamat megszárítsam – vagy legalábbis félig – és egyenesre fésüljem.

Amikor készen voltam, csodálkozva forogtam körbe-körbe, mint egy zakkant. Azt néztem, hogy ahányszor fordulok, a hajam tisztán látható a hátam mögött.

Mikkor lett nekem ilyen hosszú sörényem?!

Elég régen figyeltem oda magamra.

Lementem a konyhába és kitöltöttem magamnak egy csésze kávét.

Odalent Kaila és Oliv a nappaliban ücsörögtek a tévé előtt. Amikor észrevettek Kaila erőltetett mosollyal rám nézett.

- Jó reggelt!

Nem tudtam megállni, hogy gúnyosan visszamosolyogjak.

- De még milyen jó.

Fogtam a kávémat és kivonultam a tornácra. Rámeredtem a fámra és éreztem, hogy elönt az önsajnálat.

Selejtnek születtem.

De még mielőtt jobban belegondolhattam volna a dolog igazába, erős szédülés tört rám.

Elgyengülve belekapaszkodtam a korlátba, a csésze hangosan tört szilánkokra a csempézett padlón, kicsúszott a kezemből.

A gyomrom élesen megfájdult, de csak némán összecsuklottam.

A fogam hangosan csikorgott, ahogy megpróbáltam magamban tartani a sikolyaimat.

Gyorsan, te hülye! Enned kell valamit!

Jobbik énem hangja most idegesen ordítozott a fejemben, de alig tudtam odafigyelni. A gyötrő szúrás a hasamban elborította a gondolataimat és megpróbáltak mindent kizárni.

Haldoklom?

A másik felem nem pánikolt be. Csak gúnyolódott.

Szóval ennyi? Éhhalál? Így akarsz megdögleni?

Homályos látással felkapaszkodtam és görnyedve, egyik kezemmel a hasamat szorongatva, bebotorkáltam a konyhába.

A másik kezem folyamatosan tapogatózott valami után, ami segít talpon maradni. Végül eljutottam a hűtőhöz.

Nagy nehezen kirántottam az ajtaját, mindezt egy mukkanás nélkül, pedig a fájdalomtól kezdett szétrobbanni a fejem.

Az első dolgot, ami a kezem ügyébe került kiszedtem és megnéztem.

Egy paradicsom.

Fintorogtam és már éppen el akartam hajítani, de akkor a gyomrom még jobban megfacsarodott. Gyerünk, meg tudom enni! Ha nem teszem meg, sosem kelek fel innen.

Alig bírtam a számhoz emelni a kezem, de végül sikerült.Behunytam a szemem, visszatartottam a lélegzetem és nagyot haraptam a piros biliárdgolyóhoz hasonlatos növénybe.

Az íze rosszabb volt, mint vártam, de igyekeztem minél kevesebben rágni és gyorsan lenyeltem.

Először csak még jobban fájt a hasam. Öklendezni kezdtem, az az egy falat is vissza akart jönni. Mély levegőt vettem és megdörgöltem verejtékező homlokom.

Aztán a szúrás lassan csillapodott, a gyomrom már nem háborgott eszeveszetten. Felbátorodva újabb falat paradicsomot erőltettem magamba.

A leve lefolyt a szám szélén, de nem is bántam. Inkább átöltözök később, amint nem az életemért kell már küzdenem.

A fájdalom egyre csak csillapodott, és már csak kétfalatnyi paradicsom maradt a kezemben. Újra beleharaptam.

Egyben lenyeltem a falatot és lihegve elterültem a konyha padlóján. Oldalra fordultam és a hideg csempéhez nyomtam az arcom.

Végül bekaptam az utolsó falatot is, aztán a megkönnyebbüléstől azonnal elnyomott az álom.

- Hogy a fenébe lehettek ilyen felelőtlenek?!

A hangos ordítozásra felkelni nem egy kellemes dolog. Belesajdult a fejem, ami eszembe jutatta, hogy nemrég az éhhalál széléről küzdöttem vissza magam. Te jó ég! Egy paradicsomnak köszönhetem az életemet…

- De hát nem is hallottunk semmit!

Ez Oliv ideges, könyörgő hangja volt. Gondolatban elmosolyodtam, mert még nem éreztem a testem. Máris jobb a kedvem, ha a két vegaidióta bosszankodik.

- Azt állítod, hogy még a puffanást sem hallottátok, ahogyan elterült? – Ezt a hangot már ismerem. Mintha Benjamin lenne…

- Csönd legyen! – Wayne? – Úgy látom, lassan magához tér. Tyler, kapd fel és vidd a szobájába.

Nem éreztem, ahogyan felkapartak a csempéről, csak az enyhe himbálózást. Hallottam a lépcsőn dobbanó léptek zaját, egyszerre többet is, mintha páran követnének.

Valószínűleg így is van. De már igazán érezhetném a testemet.

Ez viszont csak akkor következett be, amikor lefektettek az ágyamra. Azonnal felpattant a szemem és mélyeket lélegezve, lassan felültem.

Egyszerre talán tíz kéz is megpróbált visszanyomni, mire haragosan, artikulálatlanul felkiáltottam.

Dühösen körbekémleltem. Anyámon és Emaline-en kívül mindenki itt volt. Kaila, Oliv, Dwayne, Tyler, Benjamin.

- Hadd térjek már magamhoz… - motyogtam. A hasam éhesen megkordult, ami egy megkönnyebbült sóhajt váltott ki belőlem. Ha korog, az már jó jel.

- Mi történt veled? – ült le az ágyam szélére Benjamin és aggódva megfogta a kezemet.

Egy pillanatig bámultam, ahogyan összefonja az ujjaimat, majd megfeszítettem az állkapcsom és elrántottam.

- Az, hogy rosszul lettem, még nem jelenti azt, hogy majd pont te fogdoshatsz.

Nagyot nyelve felállt és Tyler mögé állt.

Benjamin, aki első nap szemét módon lekapott, ő akar itt nekem kedveskedni?! Na, azt már nem.

- Egyébként csak egy kis rosszullét. Ennem kellene valamit, ennyi az egész. – Megvontam a vállam.

- Mégis mennyi ideje nem ettél, hogy elvesztetted az eszméletedet?

Kaila hangjában mintha őszinte aggodalom bujkált volna.

- Nem tudom… négy, maximum öt napja…

De be sem tudtam rendesen fejezni, mind az öten egyszerre hördültek fel.

- Jó, akkor most azonnal kelj fel – parancsolgatott Wayne, mire felvontam az egyik szemöldököm. – Megyünk és eszünk valamit.

- De én választok – derültem fel és már le is szálltam az ágyamról, hogy átöltözzek.

- Ó, és egyébként itt a kaucsuk – dobott az ágyra Benjamin egy kis barna zacskót.

Aztán mindannyian kivonultak.

Végre! Ma este hamburgernél nem adok alább!

A Szakadék első díja :D

Igaz, hogy a Szakadék csak úgymond... mellékblog, amíg felépülök a Megpecsételve fáradalmaiból, de mégis, úgy érzem, kezdi kinőni ez a történet magát.

Mindegy is, a díjat nagyon szépe köszönöm NaLine írótársamnak. :)

A díj szabályai:

1. Köszönd meg attól, akitől kaptad!
2. Írj a történeted folytatásáról három dolgot!
3. Küldd tovább minimum kettő írónak, és értesítsd őket!

1. Ezer köszönet Naline.:)

2. A három dolog:

- Emily később belekóstol valami újba...

- Valaki eltávozik a történetből...

- Valaki viszont belép...:D

3. Mivel ilyen díjat még nem adtam tovább, úgy gondolom, hogy téynleg csak két író lenne, akinek tovább küldeném.

Hát persze, hogy az egyikőjük Bells, aki elindított a fejlődésem útján, akinek az írásait nem tudom megunni és a mai napig számíthatok rá..:)

A másik író pedig, akinek magával ragadott a története, az Niara Stanfire, Az árny és fény írója. Niara, remélem sikerül kiadnod ezt a remek történetet :)

Mégegyszer nagyon szépen köszönöm NaLine :))

7.

Kissé elsietve, de mégis szerettelek volna titeket kárpótolni a késedelemért. Remélem azért élvezhető... :)

[Kaila...:)]

- Emily! – kiáltott fel a legmagasabb. Ugyanolyan vöröses barna haja volt, mint a mellette vigyorgó Benjaminnak, kivéve, hogy ez a srác inkább szálkás volt, mint izmos. Tipikus mágus... – Te jó isten! Hogy nézel ki? Mint egy csontváz!

Elém szaladt, és gyengéden, mégis bordaropogtatóan megölelt.

Annyira meglepődtem, hogy még a cigi is kiesett a kezemből.

Lassan közelebb jött a másik kettő is, Benjamin a szokásos kaján vigyorával.

Az engem szorongató fiú válla fölött próbáltam jobban szemügyre venni őket.

A harmadik srác szintén inkább szálkás volt, a haja egy árnyalattal barnább volt, mint a másik kettőé. Ő a magas mögött állt és barátságosan rám mosolygott. Az ő arca volt a legismerősebb.

- Engedd már el, te hülye! – feszegette le rólam Benjamin a fiút. – Nem emlékszik ránk.

- Dehogynem! Ugye emlékszel még rám, Emmy?

- Hogy ki? – néztem vissza értetlenül a magas szemeibe.

A srác végre megértette, legalábbis az arcán az értelem kezdett felderengeni. Szomorkásan féloldalas mosolyt villantott és az egyik kezét nyújtotta.

- A nevem Tyler. A legidősebb. – A mosolya vigyorrá szélesedett. – Mindig én bújtattalak el, ha ez a két perverz zaklatott.

Úgy néztem rá, mint egy elmebajosra.

Bár az arca, valóban… mintha már láttam volna. Pont a testalkatához illett. Keskeny állak, kissé kisfiús vonások, telt ajkak és hatalmas zöld szemek.

Elgondolkodva végigmértem újra a harmadikat is, aki még mindig csak mosolygott. Nagyon hasonlított a Tyler nevezetű fiúra, csupán azzal a különbséggel, hogy talán velem egy magas lehetett, és a szeme a Benjaminéhoz volt hasonlatos. Jéghideg, de inkább kékes, mint szürke.

Végül mindhármon végignéztem, és valóban ismerősek voltak így együtt. Csak azt nem tudtam még mindig, hogy honnan.

A három fiú kissé zavartan konstatálta fürkésző tekintetem, de egy szót sem szóltak.

- Szóval ti testvérek vagytok? – érdeklődött Emaline, amíg a fiúkat méregettem, hátha mégis beugrik valami… egy kis emlék foszlány legalább.

Tyler, mintha eddig észre sem vette volna a mellettem némán ácsorgó Emaline-t, most érdeklődve ránézett és azonnal azt a tipikus csajozós vigyort villantotta fel.

- Kihez van ekkora szerencsém? – dorombolta félig leeresztett szemhéjjal. Csak úgy sütött róla a kéjvágy…

- A nevem Emaline. És ne is álmodj, öcskös. Foglalt vagyok – fordult felém vigyorogva. Kis híján elröhögtem magam, de inkább a számra tapasztottam a kezem és elfordultam, mintha valami érdekeset fedeztem volna fel a kertben.

- Foglalt? – nyöszörgött Tyler. – Biztos, hogy ilyen pasit, mint én, sehol nem találsz.

Az milyen biztos!

- Nem is kellene.

A vállam kegyetlenül rázkódott a visszatartott nevetéstől.

- Jaj, dehogynem! Vagy féltékeny típus a pasas? Azért nem mered bevallani, hogy tetszem?

- Nem.

Odafordultam, hogy lássam a jelenetet. Tyler egyre közelebb araszolt Emaline-hez, aki csak fesztelen mosollyal nyugtázta a dolgot.

- Leszbikus vagyok – vonta meg a vállát a szőke lány, mire Tyler olyan arcot vágott, amitől nem bírtam tovább és kitört belőlem a röhögés.

Mindenki velem nevetett, kivéve Tylert, aki úgy nézett Emaline-re, mintha most esett volna le közénk egy űrhajóból…

- Szóval kaucsuk? No problem – vigyorgott tele szájjal Tyler. – Holnapra hozok egy keveset.

- Végül is miért kell ez a szer nektek? – kérdezte Wayne, aki rögtön az után méltóztatott bemutatkozni, hogy kiröhögtük magunkat.

- Van valaki, akinek szeretnénk kiegyenlíteni a számlát – fintorgott Emaline és megkavarta az asztalon gőzölgő trutymót.

- Azt inkább majd én… - vettem ki a kezéből a fakanalat, amikor kilöttyentette.

Némán nézte mindenki, ahogy alaposan felkavarom az undorító krémet.

- Mennyi az idő? – kiáltott fel hirtelen Emaline, megtörve a csendet.

- Hm… - Tyler az órájára nézett. – Fél kilenc.

- Hayley már egy órája ott lehet nálam! – sikoltotta elkerekedett szemekkel és eszeveszetten rohangálni kezdett a szobában. – Hol a telefonom? A pénztárcám? Ide tettem az ágyra!

- Az oltár mellett nézd meg – intettem a hátam mögé.

Odaszáguldott, majd egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében zsebre dugta mind a kettőt. Aztán köszönés nélkül kirohant a szobámból, az ajtót jól becsapva maga után.

- Az egy antik! – morogtam a remegő ajtóra bámulva, feleslegesen. A tornádó már valószínűleg ki is ért az utcára.

- Szeleburdi egy csajszi. Mondhatni tökéletes ellentéted. – Wayne kíváncsian rám nézett. – Mégis hogy lettetek barátok?

- Nem vagyunk barátok – morogtam.

Védekezőn feltartotta mindkét kezét és elfordult, hogy kibámulhasson az ablakomon.

- Van egy ötletem! – kiáltott fel hirtelen Tyler, mire mindkét testvére fáradtan felnyögött. Értetlenül néztem rájuk. – Menjünk szórakozni!

- Szórakozni? – visszhangoztam bizalmatlanul.

- Mi van, még a szót sem ismered? – vigyorgott szemtelenül és még mielőtt elhátrálhattam volna, megölelt. – Nyugi már, régen nem voltál ilyen…

Egyre jobban szorított, ezzel egyenes arányban nőtt a dühöm, és szorult ki a levegőm a tüdőmből..

- Komolyan. Engedj el – sziszegtem az utolsó adag oxigénemet felhasználva, mire gyorsan eleresztett.

Amint hátralépett, vicsorogva megragadtam az orrát és a képébe másztam.

- Ne merj még egyszer ölelgetni!

- Jó, csak ne szorongasd az orrom! – vinnyogta kérlelőn. Még egy utolsót rántottam rajta, aztán hagytam, hogy zsebkendőért kiáltozva szitkozódjon.

Benjamin nevetve dobott egyet a kezébe. – Majd megszokod. Engem is így üdvözölt. Azóta nem merek hozzá érni…

Felhorkantam és inkább lementem elszívni egy cigit.

Idióta banda…

Meggyújtottam a kis fehér hengert, és mélyen beleszívtam. Szinte azonnal megnyugodtam, ahogy a sűrű füst megtöltötte a tüdőmet. Egy másodpercig benntartottam, amíg lehunytam a szememet. Aztán az orromon keresztül kifújtam.

Nem akartam semmire sem gondolni. Csak a füstre, ahogy ki-be áramlik a légcsövemen keresztül.

Jó volt a meg szokott mozdulatokkal a számhoz emelgetni a kezem, egyre inkább megbékéltem mindennel. Nem egy konkrét dologgal, hanem egyszerre mindennel. Nem érdekelt sem a három srác, akik az emeleten ki tudja, mit művelnek, sem Emaline és a mássága, de még a családom sem.

A nevetésem visszhangja élt csak a gondolataimban. Hallgattam a némaság mögött. Furcsa volt, és idegen. Így visszagondolva már nem is emlékeztem, mikor nevettem utoljára.

De most még ez sem tudott sokáig foglalkoztatni. Behunytam a szemem és kiürítettem az elmémet.

Most csak én voltam, és a sötét hátsó kert.

Nyugalom, béke és…

- Emily!

A fejem beletörődően bicsaklott előre, amikor meghallottam magam mögött Tyler lelkes hangját.

Kinyílt a teraszajtó, jobban mondva kivágódott, és ezzel egyidőben elbúcsúztam a kellemes magánytól. Hát ennyi jutott nekem a csendes éjszakából?

- Gyere!

- Állj! – kiáltottam dühösen, amikor elkapta a csuklóm. Kirántottam a kezem, mire Tyler értetlenül visszafordult. – Először is. Szögezzük le, hogy ezen túl kerüljük az érintkezést, legyen az bármilyen nemű… Másodszor. – Lehunytam a szemem és ingerülten felsóhajtottam. – Addig nem megyek sehová, amíg végre el nem tudok szívni egy teljes szál cigit!

6.

Esdeklem a bocsánatért...tényleg sokat késtem :S De egyszerűen most semmi ihletem nem volt, így is eléggé összecsaptam. Próbálkozok, de hát...tudjátok hogy van ez :/ Na mindegy, elég a rizsából! Jöjjön a friss :)

(Ez itt Emaline, legalábbis valami ilyensmi kinézettel él a fejemben...:D)

- A mai nap volt az utolsó, hogy Fatime belém merészelt kötni – morogtam dühösen, miközben a szekrényben kutattam anya szárított denevéragya után.

Emaline ámulva kóválygott még mindig a nappaliban, megállás nélkül, mióta megérkeztünk.. Egyfolytában valami olyasmit motyogott, hogy „Micsoda ház!”, vagy „Ó, de gyönyörű!”. Nem igazán foglalkoztam vele.

Benjamin készségesen segített kotorászni, de közben azt hajtogatta, hogy anyám biztosan mindentől megszabadult, ami a mágiához kötődik.

- Lennie kell. Ha marhaepét találtunk, akkor annak is lennie kell! – erősködtem komoran, miközben kinyitottam az egyik faládát, ami a konyha félreeső zugában volt. – Na, tessék! – gúnyos vigyorral felemeltem a kis zacskót, aminek az elején egy idétlen denevér rajz volt. – Ugye megmondtam?

- De ez akkor is hülyeség. Mi értelme ennek a szívatásnak? Elég gyerekes. – Egyik szemöldöke arrogánsan fölszökött a homlokába. – Miért nem valami komolyabbat?

Ingerültem lecsaptam a láda tetejét és bosszúsan farkasszemet néztem vele.

- Halljuk akkor briliáns ötletedet, kedves Benjamin… - mondtam meglepően nyugodt hangon.

- Indiai ónix. – Egyszerű és tömör válasza hallatán meglepődtem. – Az egy kavics – magyarázta szem forgatva.

- Komolyan, ne idegesíts fel… - figyelmeztettem, mire elnevette magát.

- Nem szándékoztalak. De a lényeg – villantott kéjes mosolyt, majd előkapott a zsebéből egy bőrszíjon lógó, fekete kis követ. – hogy ez a kicsike itt elintézi a piszkos munkát mindenki helyett.

- Olvastam már róla anyám egyik régi könyvében. Igaz, hogy rettenetesen megkínozza a hordozóját? – kérdeztem megfeledkezve mindenről. Fekete mágia! Máris jobban érzem magam.

- De még mennyire. Rémálmok, rémképek, hallucináció és persze, ne felejtsük ki az érzékszervek összezavarását. – Megvonta a vállát és a nyakláncra meredt. – Akár halálos is lehet.

- Tökéletes – hallottam meg Emaline buja hangját a hátam mögül. Észre sem vettem, mióta figyeli a mi kis párbeszédünket.

Hátrafordultam és találkozott a tekintetem a bosszú villámjait szóró szemeivel. Elfintorodtam. Nem vagyok Emaline-re túl jó hatással.

A folyosó végén megtorpantam és alaposan körbepillantgattam.

- Tiszta – súgtam a hátam mögé, mire Emaline és én egyszerre indultunk meg a lépcső felé.

Kezünkben halkan zörögtek a zacskók, amik a tiltott anyagokat rejtették.

Az egyik zacskóban hirtelen panaszosan felbrekegett egy béka.

- Hallgattasd már el! – sziszegtem és gyorsan újra körbenéztem, miközben tovább osontunk a lépcsőn fölfelé.

- Béka… - motyogta Emaline feddőn. Az égre emeltem a tekintetem. Drága Gaia, mibe kevertem magam, amikor ajánlatot tettem ennek az idiótának?

Végül csak sikerült felérnünk, berohantunk a szobámba és mindent az ágyra dobtunk.

- Hű! – lihegte Emaline és alaposan körbenézett. – Még sosem láttam ilyen szobát.

- Ja – nem bírtam megállni, hogy el ne mosolyodjak. – Teljesen egyedülálló. Én rendeztem be, és én szereztem be a bútorokat is. Még az őseimé voltak.

Megérintette az északi falnál lévő fából készült oltárt, mire megborzongott és bepánikolva rám nézett.

- Ugye nem nyírtál ki ezen semmit?

Válasz helyett csak gonosz vigyort villantottam. Emaline finnyásan beletörölte a kezét a ruhájába.

- Jólvan, kezdjünk inkább hozzá. – Sóhajtva elővettem az egyik zacskóból a repkényt és anyatejet. Az utóbbi kis üvegcsében volt. Gondterhelten meredtem a fehér löttyre. – Basszus, ezért mennyit szaladgáltunk…

- Ja. Igazán lehetnének könnyebben beszerezhető hozzávalók. Meg egyértelműek. – Bosszúsan felhorkant. – Mégis milyen gumira gondolt a könyv?

- Szerintem, amiből a radír is készül. De hogy olyat honnan szerzünk… talán annak a Benjaminnak van egy kis kaucsukból készült gumija.

Emaline gúnyosan felkacagott.

A hangjától elképedtem. Mintha csak a sajátomat hallottam volna.

De inkább nem szóltam semmit. A megrontás után úgyis elválnak útjaink, és akkor majd visszatalál önmagához.

Végül is nem vártunk túl sokáig, összekevertünk mindent, aminek egy darabos trutymó lett a végeredménye. Amiből persze még mindig hiányzott a gumi, de nem akartam ezen túl sokat problémázni.

- Inkább rágyújtok – legyintettem fáradtan, amikor Emaline végeláthatatlan nyavalygásba kezdett az utolsó összetevő miatt. Úgy éreztem, kezd előjönni a sok álmatlan éjszaka eredménye, kicsit úgy éreztem magam, mintha átment volna rajtam egy úthenger.

Amikor végignézett rajtam, sóhajtott és csak ennyit mondott: Várj, veled megyek.

Lekullogtam a lépcsőn, közben erőtlenül kikotorásztam a farmerom zsebéből a cigimet. Kicsit már megnyomódott, de nem igazán érdekelt. Még a házban rágyújtottam és persze muszáj volt összefutnom az egyik vegamániás nővéremmel.

- Emily, te gusztustalan kis idióta! Dobd el azt a büdös izét! A házban ne merj még egyszer rágyújtani! – ordította, amikor észrevett.

Emaline elképedve hátrált, amikor Kaila fenyegetően felém trappolt. Vörös hajszálai között hirtelen elektromos szikrák keletkeztek, amitől megemelkedett dús sörénye és örvényleni kezdett.

Gonosz kis mosolyt villantva most én közeledtem hozzá.

- Hoppá, hoppá! – közvetlenül előtte megálltam és mélyen a szemébe néztem. Egy kicsivel alacsonyabb volt nálam, így nem kellett nyújtózkodnom és könnyedén az ujjaim közé csippentettem egy lebegő hajtincset. – Mi ez? Az én mintanővérem mágiát használ?

Amint kimondtam, a haja úgy hullott le, mintha egy vödör vízzel locsolták volna meg. Rémült tekintete az arcomat fürkészte.

A mosolyom még szélesebb lett.

- Ajaj… - sóhajtottam. Rosszallón csóváltam a fejem és faképnél hagytam.

Remek. Egy ász a kezemben, amivel kordában tudom tartani az otthoni piszkálódást.

Kisétáltam a teraszra és nagyot szippantottam a cigimből.

Emaline mellém érve kikapta a kezemből és méregetni kezdte.

- Add vissza – szóltam baljósan nyugodtan.

- Hmm… - Alaposan megnézte, majd hirtelen beleszívott. Az elképedéstől kis híján leesett az állam.

Kifújta a füstöt, de szinte rögtön elkezdett köhögni.

- Ez nem neked való – vettem ki a kezéből a csikket, hogy meg tudjon támaszkodni a térdein, amíg fulladozik. Most valódi rosszallással néztem, ahogy kétrét görnyedve próbál levegőhöz jutni. Ennek meg mi értelme volt? Mégis mit gondolt? Hogy valamiféle utat karok mutatni azzal, hogy mérgezem magam?

Hát nem éppen, gondoltam keserűen. Én lennék az utolsó a földön, akiről érdemes lenne példát venni.

Hirtelen fura érzés járt át. Egy különös bizsergés, ami arra késztetett, hogy jobbra fordítsam a fejem.

A levegő forrón örvényleni kezdett az én fám körül. Kavargott és hullámzott, mintha a föld egyszer csak égni kezdett volna. Aztán az örvény sűrűsödni kezdett és három fiú alakját öltötte fel.

Az egyiket már ismertem.

5.

És újra elnézést a késedelemért, mostanság nem volt sok időm, de megpróbálok minés sűrűbben frissíteni.




(Egyébként valahogy így képzeltem el Benjamint, csak kicsit kevesebb szőrrel az arcán...xD)



Az első gondolatom az volt, hogy talán egy srác a suliból, aki nagyon meg akar halni, vagy legalábbis mazochista és szenvedni akar élete hátralevő részében.

Aztán megéreztem a kellemetlen zsibbadást a hátamon, ahol a keze hozzámért. Ezt az érintést össze sem lehetett téveszteni semmivel, valamikor réges-régen éreztem ilyen a bemutatkozást, jelzést.

Egy mágus!

Minden kevéske erőmet összeszedve kiszabadítottam a karomat – ami nem volt nehéz, mert legyen akármilyen erős, az én pár centis átmérőjű kezemet nem könnyű átölelve tartani, könnyedén kicsusszant a szorításból – és keményen megragadtam az orrnyergét.

A fiú dühösen felszisszent és azonnal elengedett.

Amíg kotorászott a zsebében, miközben másik kezével az orrát szorongatta, alaposan végigmértem. Erős vonások, izmos testalkat, ami nem igazán jellemző a mágusokra, sötét haj, aminek erős fényben még volt egy enyhe sötétvöröses árnyalata, napsütötte bőr, telt ajkak, amik nemrégen még az enyémre tapadtak…

Abbahagytam a feltérképezést, amikor újra elöntött a düh.

Bosszúsan, mégis fülig érő vigyorral kapta elő zsebkendőjét, hogy rátegye vérző orrára.

- Emily! Hát már meg sem ismersz?

Rezzenéstelen arccal néztem vissza rá. Talán kellene, hogy ismerős legyen?

- Emlékszel még úgy kilenc évvel ez előttről egy kis sötétvörös hajú, Benjamin nevű srácra?

- Nem.

- Mindegy, azért kösz, hogy csak a nyálkahártyámat szorongattad meg, és nem törted el az orrom – motyogta és zsebre rakta a véres zsebkendőt.

- Nem kellett volna egy boszorkányra támadnod. Tudod, hogy tudom a gyengepontotokat. – A hangom hűvös és közönyös, mint mindig, cseppet sem tükrözte a tomboló gyűlöletet, amit ennek a srácnak az érintése okozott.

- Hm. Látom, mégis emlékszel rám – mosolyodott el.

- Nem, nem igazán.

- Akkor meg honnan tudtad, hogy csak az orromat lehet megsebezni? Szerintem csak emlékszel, hogy kiskorunkban mindig így tudtál lenyomni.

- Te egy idióta vagy – motyogtam még búcsúzóul, aztán sarkon fordultam és faképnél hagytam.

- Figyelj, tudom, hogy a hajam már barna és nem vörös, na meg felnőttem és hát valljuk be, jóképű lettem…

Megperdültem és erősen összpontosítva elmormoltam egy fekete igét. Valamikor régen tanulhattam, de még most is tisztán emlékeztem rá.

A fiú megdermedt, a szeme üressé vált. A végtagjai megremegtek.

Aztán legnagyobb döbbenetemre egyszerűen megrázta magát, mint egy kutya, és kárörvendőn rám vigyorgott.

- Úgy tűnik anyád tényleg végleg eltiltott a mágiától. Pedig reméltem, hogy elég lázadó leszel a titkos tanuláshoz.

- Ki a fene vagy te? – sziszegtem közelebb lépve.

- Benjamin. De ezt már mondtam, Morcos Kislány.

Egy pillanatig töprengtem a jelzőn, amit rám mondott.

Morcos?

Aztán nem sokat agyalva a dolgon, visszakézből lekevertem neki egy pofont.

Megdöbbent persze, de nem ártottam neki. Ezzel én is tisztában voltam.

- Ennek meg mi értelme volt? – kérdezte gyermeki ártatlansággal.

- Csak kifejtettem a véleményem szavak nélkül.

Megfordultam és most már véglegesen elindultam az iskola épületébe.

Hallottam mögöttem a halk lépteket, mire még gyorsabban szedtem a lábam, magamban rettenetesen szidtam ezt a Benjamin nevezetű akárkit.

De aztán megtorpantam a messzebbről hallatszó sikolyra.

Már megtanultam felismerni Emaline hangját, igaz még csak kétszer hallottam ilyen kétségbeesettnek. De most teljesen biztos voltam benne, hogy őt hallom.

Jobbra fordultam és futva indultam az iskola melletti erdős parkocska felé, magam sem tudva, miért.

Emaline sikolyai tompák voltak és fojtottak, mintha valaki befogná a száját. Bosszúsan összehúztam a szemöldököm és elértem az aprócska tisztásra, amit alig vettek körül fák. Ott térdelt a tisztás közepén, a szájába valami rongyot tömködtek. Fatime és a bandája félkörben állt, mint mindig. Mindegyikőjüknél volt egy-egy gallyacska. Az egyik éppen akkor suhintott a megkötözött Emaline arcába, amikor én az egyik fa mögé hátráltam, mielőtt észrevettek volna.

Visszafojtottam a lélegzetemet és kinéztem a fa mögül.

- Na, mi van, te retardált kis szerencsétlen? – hallottam Fatime fröcsögését. – Most nincsen nagy szád, mert a cuki kis gót szerelmed nincs itt?

Fölhúztam a szemöldököm. Azért engem kihagyhatnának.

- Gót? – léptem ki undorodva a fa takarásából. – Azért azt hittem, jobb a fantáziád.

Fatime felém kapta a fejét, arca körül lángként röpködött a haja.

Felegyenesedett és lassan gunyoros mosolyt erőltetett magára.

- Jöttél megmenteni a csajodat?

- Fogd be a pofád… - De alighogy belekezdtem, a banda egyszerre hördült fel és valahova mögém bámultak.

Az arcokról egytől-egyig ugyanazt olvastam le. Csodálat, izgalom, kéj…

Elfintorodva fordítottam hátra a fejemet a vállam fölött.

- Te meg mit akarsz? – kérdeztem egyre inkább ingerülten.

Benjamin sötéten meredt a lányokra. Elsétált mellettem, egyenesen közéjük.

Ez megőrült, gondoltam elképedve. Cápák közé veti magát?!

De a lányok nem mertek megmozdulni. Csak bámulták a középen álló fiút, ahogyan az lehajol és nem éppen gyengéden kirántja Emaline szájából a rongyot.

- Mond a neved! – parancsolta elmélyült hangon.

- Emaline – válaszolta a földön térdepelve, és bátran szembenézett Benjamin nem sok jót ígérő tekintetével.

Sóhajtva közéjük trappoltam és némán levettem a megtépázott lányról a cipőfűzőket, amivel megkötözték.

- Kösz – mosolygott hálásan, mire elfintorodtam és felrángattam a földről. Még csak fel sem szisszent.

Elindultam, magam után húzva Emaline-t.

Fatime most térhetett magához, mert ebben a pillanatban megragadta a karomat és visszarántott. Dühös tekintetét az enyémbe fúrta.

- Engedj el – suttogtam sötéten méregetve.

- Különben mi lesz? – kötekedett sziszegve. Hiába a kemény álca, Fatime szemében felvillant a félelem.

- Ha most azonnal elereszted a karomat, esküszöm, nem ütlek meg.

Gúnyosan, remegő hangon felkacagott, amit a mögötte toporgó banda készségesen visszhangzott.

Komoran elmosolyodtam és elengedve Emaline-t, megragadtam a vörös hajkoronát, majd egyetlen mozdulattal lerántottam a földre a közben veszettül visítozó Fatime-t.

Hirtelen elegem lett mindenből. Elegem lett az állandó kiközösítésből, az állandó terrorizálásból, amit igaz én nem olyan nagy részben kaptam, mint Emaline, de nem is volt okom tűrni…
A sok gunyoros és rosszindulatú beszólásoktól, a hátam mögötti összesúgásról.

Úgy véltem, most csordult ki az a bizonyos pohár.

Vicsorogva hátralendültem és amilyen erősen csak bírtam, belerúgtam Fatime oldalába. Mivel éppen akkor akart feltápászkodni, visszaesett és nyögve a bordáihoz kapott.

Könnyek kezdtek záporozni a szeméből, de nem törődtem vele. Hallottam, hogy a nagy, rettegett lánybanda közben riadtan sikoltozik és morog, de nem mertek közelebb jönni. Inkább végignézték, ahogyan újra lesújtok, ezúttal az öklömmel az arcába.

Nem lehetett valami nagy ütés, a táplálék hiánya rendesen meggyötörte a testemet, de Fatime még így is elájult a fájdalomtól.

Dühösen fújtatva rúgtam még egy utolsót, majd újra karon ragadva az elképedt Emaline-t, visszamentünk a suliba.

Benjamin halkan kuncogva követett minket.