6.

Esdeklem a bocsánatért...tényleg sokat késtem :S De egyszerűen most semmi ihletem nem volt, így is eléggé összecsaptam. Próbálkozok, de hát...tudjátok hogy van ez :/ Na mindegy, elég a rizsából! Jöjjön a friss :)

(Ez itt Emaline, legalábbis valami ilyensmi kinézettel él a fejemben...:D)

- A mai nap volt az utolsó, hogy Fatime belém merészelt kötni – morogtam dühösen, miközben a szekrényben kutattam anya szárított denevéragya után.

Emaline ámulva kóválygott még mindig a nappaliban, megállás nélkül, mióta megérkeztünk.. Egyfolytában valami olyasmit motyogott, hogy „Micsoda ház!”, vagy „Ó, de gyönyörű!”. Nem igazán foglalkoztam vele.

Benjamin készségesen segített kotorászni, de közben azt hajtogatta, hogy anyám biztosan mindentől megszabadult, ami a mágiához kötődik.

- Lennie kell. Ha marhaepét találtunk, akkor annak is lennie kell! – erősködtem komoran, miközben kinyitottam az egyik faládát, ami a konyha félreeső zugában volt. – Na, tessék! – gúnyos vigyorral felemeltem a kis zacskót, aminek az elején egy idétlen denevér rajz volt. – Ugye megmondtam?

- De ez akkor is hülyeség. Mi értelme ennek a szívatásnak? Elég gyerekes. – Egyik szemöldöke arrogánsan fölszökött a homlokába. – Miért nem valami komolyabbat?

Ingerültem lecsaptam a láda tetejét és bosszúsan farkasszemet néztem vele.

- Halljuk akkor briliáns ötletedet, kedves Benjamin… - mondtam meglepően nyugodt hangon.

- Indiai ónix. – Egyszerű és tömör válasza hallatán meglepődtem. – Az egy kavics – magyarázta szem forgatva.

- Komolyan, ne idegesíts fel… - figyelmeztettem, mire elnevette magát.

- Nem szándékoztalak. De a lényeg – villantott kéjes mosolyt, majd előkapott a zsebéből egy bőrszíjon lógó, fekete kis követ. – hogy ez a kicsike itt elintézi a piszkos munkát mindenki helyett.

- Olvastam már róla anyám egyik régi könyvében. Igaz, hogy rettenetesen megkínozza a hordozóját? – kérdeztem megfeledkezve mindenről. Fekete mágia! Máris jobban érzem magam.

- De még mennyire. Rémálmok, rémképek, hallucináció és persze, ne felejtsük ki az érzékszervek összezavarását. – Megvonta a vállát és a nyakláncra meredt. – Akár halálos is lehet.

- Tökéletes – hallottam meg Emaline buja hangját a hátam mögül. Észre sem vettem, mióta figyeli a mi kis párbeszédünket.

Hátrafordultam és találkozott a tekintetem a bosszú villámjait szóró szemeivel. Elfintorodtam. Nem vagyok Emaline-re túl jó hatással.

A folyosó végén megtorpantam és alaposan körbepillantgattam.

- Tiszta – súgtam a hátam mögé, mire Emaline és én egyszerre indultunk meg a lépcső felé.

Kezünkben halkan zörögtek a zacskók, amik a tiltott anyagokat rejtették.

Az egyik zacskóban hirtelen panaszosan felbrekegett egy béka.

- Hallgattasd már el! – sziszegtem és gyorsan újra körbenéztem, miközben tovább osontunk a lépcsőn fölfelé.

- Béka… - motyogta Emaline feddőn. Az égre emeltem a tekintetem. Drága Gaia, mibe kevertem magam, amikor ajánlatot tettem ennek az idiótának?

Végül csak sikerült felérnünk, berohantunk a szobámba és mindent az ágyra dobtunk.

- Hű! – lihegte Emaline és alaposan körbenézett. – Még sosem láttam ilyen szobát.

- Ja – nem bírtam megállni, hogy el ne mosolyodjak. – Teljesen egyedülálló. Én rendeztem be, és én szereztem be a bútorokat is. Még az őseimé voltak.

Megérintette az északi falnál lévő fából készült oltárt, mire megborzongott és bepánikolva rám nézett.

- Ugye nem nyírtál ki ezen semmit?

Válasz helyett csak gonosz vigyort villantottam. Emaline finnyásan beletörölte a kezét a ruhájába.

- Jólvan, kezdjünk inkább hozzá. – Sóhajtva elővettem az egyik zacskóból a repkényt és anyatejet. Az utóbbi kis üvegcsében volt. Gondterhelten meredtem a fehér löttyre. – Basszus, ezért mennyit szaladgáltunk…

- Ja. Igazán lehetnének könnyebben beszerezhető hozzávalók. Meg egyértelműek. – Bosszúsan felhorkant. – Mégis milyen gumira gondolt a könyv?

- Szerintem, amiből a radír is készül. De hogy olyat honnan szerzünk… talán annak a Benjaminnak van egy kis kaucsukból készült gumija.

Emaline gúnyosan felkacagott.

A hangjától elképedtem. Mintha csak a sajátomat hallottam volna.

De inkább nem szóltam semmit. A megrontás után úgyis elválnak útjaink, és akkor majd visszatalál önmagához.

Végül is nem vártunk túl sokáig, összekevertünk mindent, aminek egy darabos trutymó lett a végeredménye. Amiből persze még mindig hiányzott a gumi, de nem akartam ezen túl sokat problémázni.

- Inkább rágyújtok – legyintettem fáradtan, amikor Emaline végeláthatatlan nyavalygásba kezdett az utolsó összetevő miatt. Úgy éreztem, kezd előjönni a sok álmatlan éjszaka eredménye, kicsit úgy éreztem magam, mintha átment volna rajtam egy úthenger.

Amikor végignézett rajtam, sóhajtott és csak ennyit mondott: Várj, veled megyek.

Lekullogtam a lépcsőn, közben erőtlenül kikotorásztam a farmerom zsebéből a cigimet. Kicsit már megnyomódott, de nem igazán érdekelt. Még a házban rágyújtottam és persze muszáj volt összefutnom az egyik vegamániás nővéremmel.

- Emily, te gusztustalan kis idióta! Dobd el azt a büdös izét! A házban ne merj még egyszer rágyújtani! – ordította, amikor észrevett.

Emaline elképedve hátrált, amikor Kaila fenyegetően felém trappolt. Vörös hajszálai között hirtelen elektromos szikrák keletkeztek, amitől megemelkedett dús sörénye és örvényleni kezdett.

Gonosz kis mosolyt villantva most én közeledtem hozzá.

- Hoppá, hoppá! – közvetlenül előtte megálltam és mélyen a szemébe néztem. Egy kicsivel alacsonyabb volt nálam, így nem kellett nyújtózkodnom és könnyedén az ujjaim közé csippentettem egy lebegő hajtincset. – Mi ez? Az én mintanővérem mágiát használ?

Amint kimondtam, a haja úgy hullott le, mintha egy vödör vízzel locsolták volna meg. Rémült tekintete az arcomat fürkészte.

A mosolyom még szélesebb lett.

- Ajaj… - sóhajtottam. Rosszallón csóváltam a fejem és faképnél hagytam.

Remek. Egy ász a kezemben, amivel kordában tudom tartani az otthoni piszkálódást.

Kisétáltam a teraszra és nagyot szippantottam a cigimből.

Emaline mellém érve kikapta a kezemből és méregetni kezdte.

- Add vissza – szóltam baljósan nyugodtan.

- Hmm… - Alaposan megnézte, majd hirtelen beleszívott. Az elképedéstől kis híján leesett az állam.

Kifújta a füstöt, de szinte rögtön elkezdett köhögni.

- Ez nem neked való – vettem ki a kezéből a csikket, hogy meg tudjon támaszkodni a térdein, amíg fulladozik. Most valódi rosszallással néztem, ahogy kétrét görnyedve próbál levegőhöz jutni. Ennek meg mi értelme volt? Mégis mit gondolt? Hogy valamiféle utat karok mutatni azzal, hogy mérgezem magam?

Hát nem éppen, gondoltam keserűen. Én lennék az utolsó a földön, akiről érdemes lenne példát venni.

Hirtelen fura érzés járt át. Egy különös bizsergés, ami arra késztetett, hogy jobbra fordítsam a fejem.

A levegő forrón örvényleni kezdett az én fám körül. Kavargott és hullámzott, mintha a föld egyszer csak égni kezdett volna. Aztán az örvény sűrűsödni kezdett és három fiú alakját öltötte fel.

Az egyiket már ismertem.