1.

Na akkor kezdjünk hozzá...:) Remélem tetszeni fog :)

Uramisten, reggel…

Az órám halkan kakukkolt a fejem mellett. Felültem és sóhajtva lenyomtam a gombot. Megint nem aludtam, mint ahogy általában. A karikák a szemem alatt már hozzám tartoztak, már szinte teljesen hozzá szoktam a kialvatlansághoz.

Felkeltem és magamra kaptam egy fekete farmert meg egy bíborvörös topot, aztán mit sem törődve a hajammal és kinézetemmel elindultam reggelizni.

Kaila és Oliv már az asztalnál ültek, tömték magukba a rengeteg paradicsomsalátát és gyümölcs turmixot. Mániájuk volt az egészséges életmód. Ez eddig rendben is lett volna, csakhogy ebbe engem is bele akartak vonni.

Nehéz szemhéjakkal leültem a tőlük legtávolabb eső székre és a kávéért nyúltam.

- Nem kellene azt a csatornalöttyöt innod. Nem egészséges – motyogta teli szájjal a vörös hajú Kaila, alias, Minden Lében Kanál Legidősebb Testvér.

- Igazán? – kérdeztem gúnyosan, miközben szemével szinte szuggerálta a kezemet, ahogyan kitöltöttem egy adagot a nagy bögrébe. Megvetően végigmértem. – Nem érdekel.

Feltápászkodtam és a konyhaszekrényhez léptem egy szál cigiért.

- Fúj, Em, olyan undorító vagy – morogta elszörnyedve Oliv. Zöld szemei szikrázva meredtek a kezemben füstölő cigarettára.

- Még mindig nem érdekel.

Megfogtam a teljesen ízesítetlen bögre kávét és kivonultam a tornácra. Beleszürcsöltem a keserű koffeinbombámba és elmerülten néztem a hátsó kertben terjeszkedő vékonyka fára. Az enyém volt. Még én ültettem hét éves koromban, amikor az első rituálémat sikeresen végrehajtottam. Régi szokás volt, a nővéreim fái is ott magasodtak az ég felé. Csakhogy az övék zöld volt és rügyezett, mint ahogyan azt a tavaszhoz is illik, míg az enyém sötétbarna héjú volt és egyetlen egyszer sem nőtt rajta még egy árva levél sem. Akárha örökké tél volna körülötte.

Valahányszor bűntudatom volt az életem miatt, egyetlenszer kellett csak rápillantanom a fára. Az egyik nagynéném szerint ezek mind tükrözik a lelkünket.

Keserű félmosolyra húzódott állandóan cserepes ajkam. Már annyi idősen is el volt döntve a sorsom. Ha akartam sem tudtam volna olyan lenni, mint amilyennek neveltek.

Közben felhajtottam a maradék kávét, elnyomtam a csikket és köszönés nélkül elindultam a suliba a hátsó kerten keresztül.

Biztos voltam benne, hogy a tornacipőm teljesen nesztelen, ennek ellenére Anyám azonnal előttem termett a rózsák mögül kilépve. Kezeiben egy csomag bürök és egy mákgubó volt. Sejtelmesen felhúztam egyik szemöldököm. Ha jól emlékszem három nap múlva telehold. Talán tervez valamit?

Sötétbarna szemei végigmértek, aztán elkeseredetten felsóhajtott.

- Mikor érsz haza? – kérdezte csendesen.

- Nem tudom – válaszoltam tömören, mire a szemei hangyányit összébb szűkültek.

- Siess. Ma este vendégünk lesz, szeretném, ha illően fogadná az egész család.

- Persze – motyogtam és gyorsan kikerülve folytattam utamat.

A zsebembe passzírozott cigit előhúztam és rágyújtottam.

Nem igazán érdekelt Anyám sznobpartija.

Elmerengve sétálgattam a helyi gimi felé, amikor a mellettem lévő kisutcából fura hangok ütötték meg a fülemet.

Lelassítottam és hallgatóztam.

Csöndes nyögdécselések és hüppögések hullámai lengedeztek a levegőben. Mintha a baloldalon lévő konténer mögött egy lány sírdogálna.

Pár pillanatig töprengtem. Volna értelme odamenni?

Nem arról voltam híres, hogy megvigasztalom az elbujdosott csitriket, akit a pasija dobott egy másik üresfejű Barbie babáért.

A kíváncsiság azonban győzedelmeskedett a büszkeségem felett és lassan odasétáltam.

Nem tévedtem. Valóban egy lány volt az.

A bal szeme vérvörös, mintha egy jókora monoklival jutalmazták volna meg. A pulóvere koszos és foltos. Úgy láttam párszor meg is hempergőzött a sáros talajon.

Szőke haja csimbókos és kócos, néhol ritkább, valószínűleg alaposan meg is tépték.

Rám nézett és megtörölte frissen törött orrát.

- Mit akarsz? – suttogta, miközben rettegve végigmért.

Felsóhajtottam és válasz helyett csak ennyit mondtam:

- Te aztán elég szánalmas vagy.

Sárfoltos arca megvonaglott és újabb könnyáradat indult útnak kerek arcán.

A kezeit homlokához emelte és előre hátra kezdett billegni.

- Gyűlölöm az életet – motyogta térdére hajtva a fejét.

Elgondolkodva néztem, ahogyan sóhajtozva himbálózik.

- Ki tette ezt veled?

- Fatime Paradis. – Felnézett rám könnyfátyolán keresztül. – Ismered?

- Hát persze… - húztam el a számat undorodva. Fatime volt a suli „Bad Girl”-je, mindenki tisztelte és félte. Tudtam, hogy csak színészkedik, a fekete cuccok voltak az ő jelmeze, nem pedig a valódi énje. A darabjában a mellékszereplők a „bandája”, akik mint a klónok, minden egyes nap vastagon feketére festett szemekkel és körmökkel jártak, mint Fatime.

Az egészet egyetlen szóval tudtam volna jellemezni: undorító.

- Ők voltak. – A szőke lány újra lehajtotta a fejét és elkeseredetten, remegve felsóhajtott.

Eszembe jutott valami, amit tudtam, hogy később talán nagyon megbánhatok.

Fogcsikorgatva behunytam a szemem, majd erőt vettem magamon és lenéztem a kuka mellett kuporgó lányra.

- Gyűlölöd őt, ugye? – tettem fel a kérdést alig hallhatóan.

- Teljes szívemből – csikorogta hirtelen dühösen.

- Szeretnéd megbosszulni? – Gondolatban rettenetesen szidtam magam.

- Minden vágyam.

Felsóhajtottam és még mielőtt meggondolhattam volna magam, kiböktem:

- Én segíthetek neked. Többszörösen kaphatják vissza mindezt anélkül, hogy akár te, akár én bemocskolnánk a kezünket.

Egy pillanatra elakadt a lélegzete és érdeklődve a szemembe nézett.

- Mégis hogyan? Ráküldesz valami izompacsirtát?

Gőgös kacaj csúszott ki a számon, amitől egy pillanatra úgy éreztem, mintha nem is én volnék.

- Kérlek! Ilyesfajta barbár módszerekhez nem süllyedek le.

- Hát akkor… nem értelek – vallotta be szemöldök ráncolva, mire felszisszent. Az szeme fölött felrepedt a bőr.

- Hogy is hívnak? – kérdeztem azon agyalva, hogyan is adjam be neki a dolgokat.

- Emaline Soul.

- Oké, Emaline. Mond csak, hiszel a mágiában?

A hangom természetes volt, mintha csak az időjárásról kérdezném, belül azonban majd szétvetett az idegesség. Éppen most készülök megszegni egy igen fontos szabályt.

- Nem igazán hiszek benne. És szerintem szemét dolog is. Szegény nyulakat préselnek egy szűk cilinderben a show kedvéért…

- Az nem mágia, te… - szakítottam félbe ingerülten, de még mielőtt valami elég durvát vágtam volna a fejéhez, befogtam a számat és bosszúsan félrenéztem. – Én nem arról beszélek.

- Nézd – kezdte és feltápászkodott, de megszédült és a kuka szélébe kellett kapaszkodnia, hogy el ne essen. – Értékelem, hogy megpróbáltál megvigasztalni, de holmi hókuszpókusszal nem hiszem, hogy segítenél.

Dühösen felhorkantam. Tudtam, hogy meg fogom bánni.

- Hát akkor sok szerencsét a mai naphoz. Igyekezz, ha nem akarsz elkésni a második óráról is.

Sarkon fordultam és faképnél hagytam. Az ujjaimat bosszúsan belepréseltem a farmerom zsebébe és nagyokat lépve kitrappoltam a keskeny utcából.

Ennyit arról, hogy belépek a szeretetszolgálatba.