4.

Mindenkitől elnézést kérek a késedelemért, de most már itt vagyok, reményeim szerint lesz időm naponta frisselni.
Jó olvasást!





- Jó estét! – Felállt és a kezét nyújtotta. – A nevem Damien.

Elfogadtam a kinyújtott jobbot, de mivel nemrég a nevemen szólított, hanyagoltam a bemutatkozást.

- Volna időd beszélgetni egy keveset velem? – kérdezte észrevehetetlen eleganciával a hangjában. – Négyszemközt.

Rápillantottam anyámra, mire ő azonnal észbe kapott és felsietett az emeletre.

Mély levegőt véve leültem vele szemben a fotelba.

Ő is lassan leereszkedett a kanapéra, arcán szívélyes mosoly derengett fel.

- Úgy hallottam, te nem vagy átlagos boszorkány.

- Én meg úgy, hogy maga sem nem egy átlagos vámpír.

Felnevetett. Hangleejtése udvarias és távolságtartó.

- Valóban. Viszont úgy hiszem, a hírnév a legjelentéktelenebb dolog pillanatnyilag. Üzletről lenne szó – intett fensőbbségesen. Lenyeltem undoromat nyálas gőgje és beképzeltsége iránt, helyette érdeklődést mutatva fölhúztam mindkét szemöldököm.

- Miféle üzletet szeretne kötni velem egy befolyásos vámpír?

- Olyat, amely talán megváltoztathatja az életedet. Jól tudom, hogy nem szereted ezt az… életmódot? – Kezével körbemutatott a házban.

- Mire akar kilyukadni? – kérdeztem minden türelmemet elvesztve. Az ilyen nyájasság általában gyorsan felőröl.

- Neked szükséged van egy jobb életre, nekem pedig szükségem van egy merész és okos boszorkányra.

- Már régóta megszoktam, hogy ilyen a világ, maga pedig bárhol talál merész és okos boszikat – mosolyodtam el gúnyosan.

- Ami azt illeti, nem olyan könnyű – felállt és szórakozott járkálásba kezdett. – Biztosan tudod, hogy a boszorkányok mára elzárkóznak a fekete és fehér mágiától.

- Hát persze.

- Te mit gondolsz erről? – kérdezte elfojtott izgalommal és lassan mögém lépdelt, mintha csak véletlenül tenné.

- Gyalázatosság – vontam meg a vállam. – Egy jó boszorkány őrzi a hagyományokat, hatalmas és félelmetes, nem pedig kertészkedik, esetleg hébe-hóba megront valakit.

- Pontosan – hajolt le a fülemhez. – Nagyon tetszik a véleményed.

- Végül is miért én? Alig múltam tizenöt – böktem ki ingerülten.

- Mert te nem vagy beszűkült látókörű. Szükségem lenne rád.

- Magának?

- Miért olyan meglepő ez? – Felegyenesedett és újra járkálni kezdett. – Azzal, hogy ilyen népszerű vagyok, az jár, hogy rengeteg ellenséget szerzek magamnak. Irigyeket, haragosokat, bosszúállókat…

- Szóval kell egy pajzs és kard, egyben.

Tudtam, hogy telibe találtam, még mielőtt válaszolt volna, mert Damien megtorpant és lehajtott fejjel mosolygott.

- A megfogalmazás nem igazán megfelelő rá, de azt hiszem, nagyjából erről lenne szó. Vagyis valami ilyesmiről.

- És nekem ebből mi hasznom?

- A jobb kezem leszel. Megkapsz bármit, ami csak akarsz. – Behízelgő hangjától a hideg rázott.

De a szavai befurakodtak a gondolataim közé, felélesztették mélyen szunnyadó kapzsiságomat, amely régi boszorkány jellemként velem született tulajdonságom volt.

- Bármit? – suttogtam elvakultan.

- Amit csak akarsz.

A köd azonban olyan gyorsan oszlott el, amilyen gyorsan jött. Még mielőtt bármilyen vágyam képét elém idézte volna.

Attól még, hogy őseim kapzsik voltak, nekem még nem kell annak lennem. Igaz, hogy tényleg rossz ember vagyok, de azért rossz boszorkány sosem akartam lenni. Legalábbis ennyire nem.

- Nagyon kecsegtető ajánlat, de attól tartok, ez az üzlet ellentmond az erkölcseimnek.

Damien egy pillanatra elmosolyodott ezen, mintha szórakoztatónak találná, hogy azt hiszem, vannak erkölcseim.

Igyekeztem közömbös arccal visszanézni gúnyos arcába.

- Hát, ez esetben nem tudok mást mondani, mint hogy remélem, meggondolod magad. Bármikor felkereshetsz.

Bólintottam.

Pár pillanatig még a szemembe nézett, hátha meglátja a megingásom apró jelét, de tudtam, hogy ez lehetetlen. Egyáltalán nem éreztem határozatlanságot ezzel az üzlettel kapcsolatban.

- Nos, akkor – tápászkodott fel és az ajtó felé indult, enyhe csalódottsággal arcán. – További kellemes estét.

Válasz nélkül kísértem tekintetemmel, ahogy eltűnik.

Hülye vámpírok – morogtam magamban, miközben felfelé indultam a lépcsőn, hogy lezuhanyozzak.

Anyám már a szobámban ücsörgött és rám várt.

Kérdőn tekintettem rá.

- Te meg mit keresel itt?

- Mit akart?

- Kérdéssel kérdésre? – kötekedtem szemtelenül, mire szemében harag villant.

- Emily! Az anyád vagyok.

- Tehetek róla?

Ez talált. Anyám sértődötten összepréselte ajkait, felpattant és jó hangosan bevágva maga mögött az ajtót, elrohant.

Kifejezéstelen arccal néztem utána. Legalább nyugtom lesz egy jó ideig.

Lezuhanyoztam és megpróbáltam nem gondolni semmire. Most nem akartam Fatime vagy Damien ügyén gondolkodni, legfőképpen Emaline-en nem.

Befeküdtem a fekete selymek közé. Néztem a plafont, mintha valami érdekes filmet vetítenének rajta.

Belegondoltam, vajon milyen életet kaphattam volna Damientől? Valószínűleg e helyett a padlásszoba helyett egy gigászi lakosztályban pihengetnék, nem egy egyszemélyes ágyon, hanem egy óriási francián, amely körül sötét baldachin lóg, elrejtve mindenki elől. A bútoraim mind fémből lennének, semmi sem illene semmihez, pont engem tükrözne. Lenne egy keskeny kis ablak, de csak egy, hogy néha én is lenézzek a világra, amely már régen megtagadott. A szőnyegem vastag és puha lenne, vörös szőrméből, a kedvenc színemben pompázna a függönnyel együtt.

És állandóan zsírban tocsogó hamburgereket tömnék magamba.

Újra feltörő kapzsiságom most, hogy nem kellett az álca, vágyakozó grimaszt idézett az arcomra. Végül is miért tagadtam meg az ajánlatot? Nem pont arra készülök éppen, hogy a mágiához forduljak?

Az erkölcseim, suttogta jobbik felem halkan, hátha vissza tudja fogni heves fantáziám.

Erkölcs? – morogta az igazi énem. Mikor helyeztem én előtérbe az erkölcseimet? Talán erre fogok gondolni, amikor majd megátkozom Fatime-t?

Az más, sóhajtotta megint a csöndes hangocska. Fatime megérdemli. De mi van, ha a vámpír ártatlanoknak ártana?

Mi vagyok én? Valami hős? – gúnyolódott erélyesebben a másik felem. Sosem voltam az. És nem is vágytam ilyesmire. De ha már itt tartok… mikor érdekelte valaha is az ártatlanokat a sorsom?

Soha.

És ezzel véget is ért belső vitám. Talán mégis felkeresem Damien-t.

Végül arra lettem figyelmes, hogy a nap lassan ébredezve szürkére festi a szobám levegőjét.

Nagyszerű. Most még annyit sem aludtam, mint amennyit szoktam.

Felkeltem és beballagtam a fürdőbe egy lassú és monoton fogmosásra.

Lefelé menet a lépcsőn fura érzésem volt. Mintha valami most más lenne. Ez a reggel más volt, mint a többi.
Volt egy előérzetem, amiről nem tudtam megállapítani, hogy jó-e vagy rossz.

Végül is nem törődtem vele, kitöltöttem a kávét, és kivonultam a cigimmel a tornácra, mielőtt Kaila és Oliv megjelenik a napot üdvözölgetve, valószínűleg egy almát rögtön be is tömve magukba.

Megborzongtam. A hasam nagyot mordult, lassan két napja, hogy nem ettem. Akkor is csak egy hot dogot vettem a suli mellett, mert már szédültem az éhségtől.

Ma már ennem kellene – futott át az agyamon. Bár még bírom, a legutóbb is majdnem kereken négy napig nem ettem.

Magamtól undorodva szürcsöltem a kávét, ami reményeim szerint egy időre elhallgattatja kiabáló gyomromat.
Aztán elnyomtam a cigit, letettem a bögrét a korlátra, majd megint rágyújtottam és elindultam a suliba.

Ahogy elértem a gimi kapuját, a furcsa előérzet, ami a kávé után eltűnt, most újra megjelent. Valami szorongatta a gyomromat, az éhségen kívül valami más. Valami, amit tisztán meg tudtam különböztetni a szúró, nyilalló fájdalomtól, amit a táplálék hiánya okozott.

Kicsit eltávolodva a többi befelé araszoló diáktól körbenéztem. Tudtam, hogy ez jelent valamit, általában mindig történik valami, ha megérzéseim vannak.

Egyre lassabban sétálgattam, végül már megálltam és jobbra-balra tekintgettem, hátha éppen rám akar támadni valaki, vagy a fejemre dőlne egy fa…

Ekkor erőteljesen megragadták a csuklómat, megfordítottak. Inkább megperdítettek a tengelyem körül, kis híján kiszakítva csont sovány karomat.

Az utolsó, amit felvillanni láttam, az egy hideg szürke szempár volt. Aztán, mielőtt ellenkezhettem volna, egy száj tapadt az én cserepes ajkaimra.