Láttam az arcán, mennyire elképedt, amikor leparkoltunk Damien háza előtt. Keserűen elmosolyodtam és hátranyúltam a táskámért.
- Öt perc és jövök, aztán megyünk tovább.
Nem válaszolt, csak bámulta a kastélyra emlékeztető kúriát.
Az ajtónál a komornyik még azelőtt kinyitotta nekem az ajtót, minthogy kopogtam volna. Alázatosan meghajolt és a könyvtárba irányított.
Damien ott várt rám. Hát persze, hogy tudott az érkezésemről.
Nem néztem semerre, csak a célom lebegett előttem.
El kellett vinnem Reedet, messzire innen és messzire Mayától. Ami azt jelenti, hogy szembe kell fordulnom Damiennel.
Az ereim mintha lejegesedtek volna.
Beléptem a könyvtár ajtaján. Damien háttal állva nekem, az ablakban állt és lefelé bámult.
- Kudarcot vallottál.
Nem kérdés volt.
- Tudod, arról elfelejtettél szólni, hogy egy Marvol-lal van dolgom. Ne várj sikereket tőlem, ha tök hülyén egy halhatatlan elé dobsz. – Igyekeztem minél dühösebbnek tűnni, de megrémített, hogy olyan mereven nézett lefelé. Talán máris kiszúrta Reedet?
- A Marvol nem halhatatlan. Csak azok a használhatatlan humbugok, amiket ti Ősi Könyveknek hívtok, nem említik meg a módját, hogyan kell elpusztítani őket. Nagyon kevés maradt mára belőlük, mert akik megtudták, mi a módja, nem tétlenkedtek. – Felém fordult és metszően végigmért. – Azt hittem, te tudod.
- Hát persze. Egy mágiától eltiltott boszorkány majd pont tudni fogja! – kiabáltam dühösen. – Bocsánat, hogy nem szívtam ki a kisujjamból!
- Többet várnék tőled!
Itt az alkalom, gondoltam felhevülten. Nem árulhatom el magam.
- Ó, igen? Akkor keress mást, mert bennem sajnos csalódnod kell.
Éles hátraarcot vágtam és az ajtó felé indultam.
- Most meg hová mész? – kiáltott utánam.
Az ajtónál megtorpantam és visszafordultam.
- Engem többé nem vetsz fél kézzel a halál lába elé. Nincs az a pénz, ami megérné ezt. Azt ajánlom, keress jobb boszorkányt magadnak…
Kiléptem az ajtón és jó hangosan bevágtam magam mögött.
A kocsiig futva tetem meg az utat. Nem érdekelt az utánam fölharsanó kiabálás. Csak gyorsnak kellett lennem, hogy Reed még véletlenül se kerüljön Damien szeme elé.
Bepattantam a vezető ülésre, indítottam és tövig nyomtam a gázt. Csikorgó, füstölgő kerekekkel hagytuk el a kúria udvarát.
Emily úgy vezetett, mint egy őrült. Mintha menekültek volna valaki elől.
Reed állandóan hátrapillantgatott, hogy rájöjjön, mégis mi az, amitől Emily ennyire megriadt.
De az út mögöttük üres volt és poros.
Kelet felé haladtak, hosszú ideig csak fák vették körül őket, de végül napnyugtára egy egészen kicsi városkába értek. Az út két oldalára házak épültek, de inkább csak fogadók, kocsmák és egy benzinkút.
Az első fogadó parkolójába hajtottak és beálltak az épülethez legközelebb eső helyhez. Rajtuk kívül csak egyetlen autó állt a túlsó sarokban. Egy teljesen átlagos pontiac, valószínűleg egy családé.
Kiszálltak és mivel nem volt csomagjuk, üres kézzel sétáltak be a fogadó ajtaján. Csupán egy kis válltáskája volt Emilynek.
Odabent melegebb volt, mint azt Reed várta, a kinti hűvös levegő után fojtogatónak hatott. Alaposan körülnézett. Nos, a fogadó aligha kapott volna akár egy csillagot is…
De visszafojtotta fintorát, amikor beszívta a régi, szakadt kanapé és a molyrágta asztalka szagát. Vagy a dohos, öreg hajópadlóét, amin nem volt semmilyen szőnyeg. Vagy a pult mögött hortyogó kövér, koszos férfi izzadságszagát…
Emily egyenesen ahhoz az alakhoz sétált és hangosan megütögette a pultot. Amikor megreccsent a keze alatt a régi fa, elhúzta a kezét és megpróbálta szólongatni.
Reed elfojtotta a vigyorát.
Végül is a férfi tizenöt perc kiáltozás után lassanként magához tért és hajlandó volt szobát kiadni. Az egyetlen gond viszont, hogy a lepukkant fogadóban összesen négy szoba volt, amiből kettőben az a család lakott, akiknek az autóját már a parkolóban látták. A harmadik lakhatónak bizonyult, a negyedik azonban patkányok miatt nem volt kiadható.
És az egyetlen lakható szobában mindössze egyetlen priccs szolgált fekhelyül.
- Semmi gond, én majd a kocsiban alszok. – Reed közbevágott Emily egyre durvább káromkodásában. Már el is képzelte, ahogy hátradönti a puha bőrülést és az egész éjszakát átalussza az álomautóban.
- Szó sincs róla. Odakint most túl veszélyes – sziszegte a lány elég halkan, hogy a nyáladzó fogadós ne hallja meg.
- Meg tudom védeni magam.
- Egy kóbor kutya ellen talán. De egy kóbor vámpír ellen aligha…
És Emily tovább fojtatta a káromkodást, végül elvette a szoba kulcsát, kifizette előre az éjszakát és karon ragadta Reedet.
- Ma este kibírjuk itt, holnap pedig keresünk egy hotelt a következő városban. Ma viszont pihennem kell, hogy vezetni tudjak – hadarta szinte egy szuszra, miközben a zárral kínlódott. A kulcs nem igazán akarta kinyitni a középen összedeszkázott ajtót.
Tizenöt percnyi próbálkozás, rángatás és rugdosás után azonban megadta magát és a zár hangosan kattanva kinyílt.
Reed sóhajtva követte a szobába a dühöngő lányt.
Hosszú lesz az éjszaka…
