Még lesz egy részlet, nemsokára azt is hozom :)
Lelassítottam, ahogy elértem Hillsboro első utcáit. Semmi sem változott. Habár már javában tombolt a nyár, a fák közül hűvös szellő fújt be hozzám a lehúzott ablakon át.
Nem akartam jobbra-balra fordulgatni, hogy észrevegyem a város szépségét, amit tizenhat év alatt nem láttam. Nem akartam semmire sem emlékezni. Én már más voltam, régóta más. És pont ilyen régóta nem tartozom már ide.
Leparkoltam a térképen megjelölt háznál. A város szélén volt, így nem kellett bekocsikáznom a régi otthonom környékére. Megigazgattam a fekete miniruhát, ami második bőrként tapadt rám, és feltettem a napszemüvegemet.
Mostanság, amióta Damiennél dolgoztam, többet figyeltem a külsőmre. A magas sarkú cipők egyre gyakrabban kerültek a lábamra és a hajam is mindig be volt szépen szárítva. Igaz, odáig még nem jutottam el, hogy mindenféle vacakot az arcomra kenjek. Csak a rúzs volt, amit hajlandó voltam eltűrni magamon.
Kiszálltam a kocsiból, még egyszer megigazgattam a ruhám. Kicsit hűvös volt, felkaptam a vékony, fekete kabátkámat és elindultam az ajtó felé.
Bekopogtam. Azonnal ajtót nyitottak.
Egy alacsony, talán tízéves körüli, vörös hajú kislány ácsorgott előttem.
Csillogó, sötét szeme óvatosan végigmért.
- Kit tetszik keresni?
Elnéztem mögötte, miközben előhúztam a térképet. A hátulján volt a név.
Megfordítottam és elolvastam.
- Eh… egy bizonyos Maya River-t.
Lenéztem rá és várakozón a számat húzgáltam.
- Én vagyok Maya. – Mosolyogva várta, hogy elmondjam, miért jöttem.
Én azonban a meghökkenéstől alig jutottam szóhoz.
- Te?
- Igen. Meg tetszik mondani miért jött? – Gyermeki ártatlansággal figyelte, ahogy nagyot nyelve hátrálok egy lépést.
- Azt hiszem… nem te vagy az. – Sarkon fordultam és leviharzottam a kocsimhoz.
Beültem és csikorgó kerekekkel kilőttem a belváros felé.
Nem lehet. Hiszen ő csak egy gyerek!
Újra megnéztem a térképet, de minden stimmelt. A ház, a név, minden.
Damien talán rosszul adta meg az adatokat. Talán az anyját kell megölnöm.
De még így sem szívesen fordultam vissza. Most szükségem volt egy jó erős kávéra.
Leparkoltam a helyi kávézó elé és lecsuktam a kocsit.
Megfordultam, hogy elinduljak befelé, de megtorpantam. A kávézó ablakára legalább tíz ember arca rátapadt. Hol engem, hol a kocsimat nézték. Tátott szájjal.
Dühösen lehajtottam a fejem és betrappoltam a lengőajtón.
Leültem a pulthoz és rendeltem egy jó erős kávét az elképedt pultos lánytól.
- Hány… cukorral issza? – dadogta nagyokat pislogva.
Istenem! Miért magáz mindenki?! Tizenhat éves vagyok, ember!
- Feketén iszom.
Felpattantam és a legtávolabbi asztalhoz ültem, ahol nehezebben tudtak bámulni.
Nem értettem. Itt éltem le az életemet, most mégis úgy néznek rám, mint valami hírességre. Eddig sosem vettek észre. Pont most kellett…
Szórakozottan kinéztem az ablakon, de azonnal fel is pattantam.
A kocsim körül egy csapat fiú és férfi ácsorgott, néhányan körbejárták, néhányan próbáltak belesni a sötétített ablakomon.
Aztán meggondoltam magam és dühösen visszaültem a helyemre. Ha kimegyek, és még mindig ott lesznek, akkor majd cirkuszolok.
Óvatosan körbenéztem a kávézóban és levettem a napszemüvegemet.
Az ajtón belépett egy férfi és a pulthoz ült. Megakadt a szemem rajta.
Ismerős mozgása volt, mintha már láttam volna.
A teste izmos volt, ez jól látható volt a ruháin keresztül is. Nyár volt, de bőrdzseki feszült rajta és egy fekete farmer.
A lábán márkás cipő.
Feszülten figyelve vártam, hogy meglássak valamit az arcából.
Kávét kért, hallottam, ahogyan leadja a rendelést mély hangján.
Aztán megfordult. És egyenesen a szemembe nézett.
Hátrahőköltem. Nem lehet.
Mi történt Hillsboroban hat hónap alatt?!
A férfi felém jött és leült velem szembe. A szeme úgy elkerekedett, hogy azt hittem, mindjárt kiesik a helyéről.
- Te vagy az, Emily? – kérdezte szinte suttogva.
- Reed… - nyögtem ki akadozva. – Mi történt veled?
Átfordultam a másik oldalamra.
Miért van az, hogy sehogy sem kényelmes ez a vacak?!
Morcosan átgördültem az ágy túloldalára és bekaptam egy kocka csokoládét.
Közben szórakozottan körbenéztem a szobámban.
Végül is mit szeretek én ebben? A bútoraim mind egyedi fémből készültek, az egyetlen ablak aranyozott kerettel ragyogott. Körülöttem a vörös baldachin úgy nézett ki, mint egy vízesés, amelyben vér folyik. A padlót mindenütt bíborszínű vastag, puha szőnyeg borította, az asztalomon különféle pizzák és hotdogfélék. Az alattam terpeszkedő óriási franciaágy telis tele nagy, puha, vörös párnákkal és takarókkal.
Erre vágytam. Most mégis furcsán jelentéktelennek és idegennek tűnt minden.
Már hónapok óta nem láttam a nővéreim vagy az anyám. Sőt, igazából senkit.
Azóta, hogy aznap megöltem a lidércet. Akkor kezdődött minden és tudtam, hogy nem lesz megállás.
Már hat hónapja, hogy akkor este titokban elhoztam minden ruhám és Damien magához vett. Munkát, ételt, pénzt, és lakást biztosított nekem.
Nem is hiányzott egy darabig semmi. Mindig is érettebb voltam a koromnál, tizenhat évesen is tökéletesen megálltam a lábamon egyedül.
Na, jó, Damiennel.
Egy ideje mégis olyan érzésem volt, mintha hiányozna valami.
Még sosem éreztem magam ilyen magányosnak, mint most.
Nem értettem, miért jut eszembe ilyenkor Reed. Gyűlöltem, talán ő volt az egyetlen ember a világon, akit igazán és őszintén ki nem állhattam. De valahányszor egyedül és elhagyatottnak éreztem magam, az ő arca villant be.
Ezt az egyet nem tudtam megérteni.
- Felkeltél? – jött be Damien e szobámba nyájasan mosolyogva. Ezt nem tudtam megszokni. Még most is enyhe hányingerem támadt az arcberendezésétől.
- Már egy ideje.
- Helyes. Menned kell. – Leült az ágyam szélére és mivel éppen hason feküdtem elnyúlva, szórakozottan a hátamra tette a kezét.
Megborzongtam, de most inkább a feladatra összpontosítottam.
- Mivel van dolgom? – néztem fel rá. A fejemet nem volt kedvem felemelni.
- Boszorkánnyal – válaszolta és óvatosan végighúzta az egyik ujját a gerincem mentén.
Villámgyorsan lecsaptam a kezét és felültem.
- Ezt nem vállalom. Magamfajtákat nem mészárolok le.
- Bőségesen megfizetlek – hajolt előre. Egy nagy köteg pénzt húzott elő a háta mögül és az arcom elé tartotta. – Ez csak az egyik fele. Az a boszi nagyon sok borsot tört már az én finom és tökéletes orrom alá. Megér bármit, hogy elintézd.
Elvettem a pénzt és mohó arckifejezéssel megszorítottam.
- És ha megöl? – kérdeztem csak félig odafigyelve. A köteg túlságosan lekötött.
- Intézd el gyorsan és nem fog…
Aztán az ajtó csapódására figyeltem fel. Komoran néztem az ajtó melletti fém komódra, amelyen mindig rajtahagyott egy cetlit egy címmel, vagy egy térképet berajzolt útvonallal.
Feltápászkodtam és felvettem a fehér papírlapot.
Hillsboro térképe volt az.
Beültem a csillogó autóba, amelyet már fél éve a magaménak mondhattam. Egy veszélyes munkáért kaptam, amikor egy másik vámpírt kellett megölnöm.
A motor csöndesen, vadállatra hasonlító dorombolással életre kelt. Imádtam a hangját, imádtam az új ruhákat, amik most feszesen tapadtak kikerekedett csípőmre és melleimre, imádtam ezt a luxust.
Megérte egy vámpír csicskásának lenni.
Bár sosem gondoltam rá így, inkább csak jól megfizetett munkaként tekintettem. Azt nem voltam hajlandó magamnak bevallani, hogy aljas, kapzsi és önző célokból testeket fosztok meg lelkektől, vagy tépek darabokra örökre… mindezt pénz és javak céljából.
Az autópálya futószalagként tűnt el mögöttem. A kocsimnak nem volt párja, könnyedén, fél gázzal előztem meg a mellettem szánalmasnak tűnő tragacsokat.
Egész úton furcsa érzésem volt. Most a szülővárosomban kell megjelennem, habár alig fél éve, hogy eltűntem nyom nélkül. Pedig igazán nem voltam messze. Stillwater kicsi, bár Hillsborotól jóval nagyobb város volt. Nem feltűnő, egy „híres” vámpírnak tökéletes búvóhely.
Nem voltam messze. Mégis úgy éreztem, mintha egy óceán választana el a régi életemtől.
Félek.
Lecsúsztam a lányvécé csempéjére és átöleltem a térdemet.
Félek!
Bennem egy kislány kiáltozott. Egy elkényeztetett kis fruska, akinek eddig állandóan cukorka volt a zsebében. És most megfosztották az édességtől.
Az önbizalmától, amitől biztonságban érezte magát.
Félek…
A fogaim összekoccantak a remegéstől. Ziháltam és egy számomra ismeretlen gombóc nőtt a torkomban, amely nem tudott feljönni. Megakadt középen és most fojtogatott.
De nem sírtam.
A sírás távol áll tőlem. Mindig is távol állt. Sosem volt vörös a szemem, nem volt szükségem vigaszra. Erős voltam, mert nem volt gyengepontom, amivel árthattak volna. Nem hagytam rést a pajzsomon.
És most, annyi év után, valaki áttört rajta.
Nem félek… Rettegek.
De volt még valami, ami majdnem elnyomta a rettegést. Gyűlölet, olyan mértékben, hogy ha csak eszembe jutott a neve, a szemem akaratlanul is résnyire szűkült, a térdemet ölelő kezek ökölbe szorultak és ordítani támadt kedvem. Miatta kiszolgáltatott lettem, védtelen.
Amikor meghallottam a csengőt, az agyam automata lett. Nem akartam megmozdulni, de mégis feltápászkodtam és bevonszoltam magam az egyik fülkébe. Magamra csuktam az ajtót és kizártam minden hangot magam körül.
Az idő közben felismerhetetlenül haladt. Néha öt perc volt két csengő között, néha két órahossza. Nem is figyeltem rá. Csak ültem a lehajtott WC-ülőkén, átöleltem magam és azt kívántam, bár sose találna rám senki.
A sokadik csengő után aztán ismerős hangok szűrődtek be hozzám, amire nem tudtam nem felfigyelni.
- Itt kell lennie. Egész nap nem láttam sehol, és biztos vagyok benne, hogy nem jött ki…
Reed. Miért jött vissza? Újra meg akar alázni, össze akar törni, széttépni…?
- Tényleg ennyire durva?
Emaline hangja rekedtes volt, mintha nemrég sírt volna. Csak nem átzokogta az egész napot?
- Nem tudom. Én nem ismerem úgy, mint te. Milyen szokott lenni általában? – Reed hangjából őszinte kíváncsiság áradt.
- Emilynek… bonyolult természete van. Kiszámíthatatlan. – Mélyet sóhajtott. – Néha azt hiszem, ő az egyetlen, aki megért, néha pedig olyan hideg, mint egy jégszobor. De kétség kívül a legerősebb személyiség, akivel valaha találkoztam.
Néma csönd. Aztán még egy sóhajtás.
- Akkor igen. Annyira durva.
Emaline felszisszent és járkálni kezdett. Egyre közelebb az én fülkémhez.
Nem vártam meg, amíg megtalál. Lemásztam az ülőkéről és kinyitottam az ajtót.
Reed és Emaline tágra nyílt szemekkel méregettek.
Akkor valami megváltozott bennem. Ahogy megpillantottam őket egymás mellett… a látvány mindent kiölt bennem, ami visszatartotta az igazi énemet.
A jobbik felem haldoklott. Kétségbeesetten próbált még utoljára megakadályozni, utolsó leheletével értem kiáltott. Nem tehetem. Én nem vagyok rossz.
De ahogyan újra végignéztem a két személyen, akik képesek voltak őszinte, fájó és ismeretlen érzéseket kicsikarni belőlem, egy végső döféssel örökre elhallgatott a jobbik részem.
Csönd volt. Körülöttem és bennem egyaránt.
Elmosolyodtam és lehunytam a szemem.
- Kik vagytok ti? – Megindultam és az érzékeimre hagyatkozva lassan feléjük sétáltam. – Mit hisztek?
- Én csak a barátod akarok lenni. – Emaline hangja megállított. – Hálás vagyok, amiért törődtél velem.
Vártam. De most semmi sem fegyelmezett belülről.
Kinyitottam a szemeimet.
Jobb kezem villanásnyi gyorsasággal előrenyúlt. A fekete ige zabolázatlanul elhagyta az ajkaimat.
Még csak meglepődni sem volt idő. Emaline teste a csempére csapódott.
A reccsenés, ami betöltötte a halálos légkört, émelyítő volt. Szinte rögtön folydogálni kezdett a vér a feje alól.
Reed meg sem mukkant, mintha minden nap egy törött koponyájú emberen próbálna segíteni.
Higgadtan lehajolt az eszméletlenül heverő szőke lányhoz, mintha én ott sem lettem volna.
Feldühített. Hogy merészel tudomást sem venni rólam?!
A kezemet még nem húztam vissza. Most Reed felé irányítottam.
Könnyedén felemeltem, az ujjaimmal gördülékenyen irányítottam a mágia fonalait. Gúzsba kötötték a vékony testet és felém fordították.
Komoran elmosolyodtam.
- Rólam nem szerencsés dolog megfeledkezni – léptem közvetlenül elé.
- Mi vagy te? – kérdezte határozottan. Nem félt, nem volt dühös. A szemeiben kíváncsiság égett.
- Ember vagyok, Reed. – A hangom régi gúnyosságában pompázott. Szabadabbnak éreztem magam, mint valaha. – Csak éppen egy tehetséges példány.
- A külsőd valóban ember. – Bólintott, majd hirtelen pislogás nélkül rám meredt. – De azt nem akarom elhinni, hogy a belsőd egy szörnyeteg.
Torz vigyor terült el az arcomon.
- Miért ne hinnéd? Azt sem tudod, ki vagyok.
Nem válaszolt. Csak bámult rám kitartóan.
Lassan elkomorodtam.
- Mielőtt te is úgy végzed – intettem fejemmel Emaline felé. – árulj el nekem valamit! Mi a fenét tettél velem ma reggel?
- Megcsókoltalak.
Tömör és közönyös válaszától elbizonytalanodtam. A mágia sötét fonalai egy kicsit meglazultak Reed teste körül.
- Engedj el, Emily!
- Nem! Megint… - Elakadtam. Nem bírtam kimondani. „Megint bántani fogsz…”
- Esküszöm, nem mondok senkinek semmit, csak engedj el és hadd vigyem Emaline-t kórházba!
Lenéztem a földön mozdulatlanul heverő lányra. A feje körül a vér már lassan megalvadt, az arca olyan fehér volt, mint a csempe, amelyen hevert.
- Szerintem már halott – néztem vissza Reedre kifejezéstelen arccal.
- Még nem, de ha nem sietünk, akkor az lesz.
Újra végignéztem Emaline-en. Fenébe, megölni azért nem kellene!
Elengedtem Reedet, aztán szó nélkül otthagytam.
Volt egy kis elintéznivalóm.
- Damien? – kiáltottam fintorogva. Teljesen idiótának éreztem magam.
Mégis miért hittem azt, hogy majd pont ugyanazon a helyen lesz, mint legutóbb? Ráadásul délután egy óra volt. Ilyenkor a vámpírok mélyen alszanak.
- Kedves, megleptél. Azt hittem, rendíthetetlen vagy.
Megfordultam. Damien a gyorsétterem falának támaszkodva méregetett. – Végül meggondoltad magad?
Még egy pillanatig haboztam. Vártam, hogy jobbik énem vitába szálljon.
De csak csönd volt.
- Igen – válaszoltam közönyösen.
- Pont jókor, mert éppen akadna számodra valami… - Lassan előre lépdelt. – Van egy lidérc, nem messze innen egy mocsárnál tanyázik. Meg kell semmisítened.
Elhúztam a számat. A lidércek ártalmatlan, gyenge lények voltak, akik néha elhagyták a búvóhelyüket embereket ijesztgetni és dögökből táplálkozni.
Ilyen könnyű melóra azért nem számítottam…
- Rendben, vállalom. De mit árthat holmi lidérc egy befolyásos vámpírnak? – kérdeztem szemöldök ráncolva.
Damien szeme megvillant.
- Nem azért kértelek fel, hogy fecsegjünk egész nap. Te csak végzed a munkád, én pedig méltón megfizetlek a segítségért.
Megvontam a vállam. Ameddig fizet, addig én befogom, ha arra kér.
- Szóval indulj el innen egyenesen kelet felé, aztán amikor az erdő ritkulni kezd, már látni fogod a mocsárt. – Mosolyogva a vállamra tette a kezét. – Ne hagyj nyomokat magad után.
Felhorkanva leráztam magamról a kezét.
- Csak semmi személyeskedés… - fordultam el és indultam a mocsár felé.
- Holnap reggel keresni foglak és átadom a fizetségedet – kiáltott még utánam, mire megvontam a vállam. Nekem aztán oly mindegy.
A lépteim halkan neszeztek az erdőben. Rajtam kívül semmi nem járhatott ott, teljes volt a csönd.
Nem csoda. A lidérceket az állatok is messziről elkerülik.
Tíz perc sem telt bele, hogy az erdő egyre ritkásabb lett, a fák nyálkásak, a föld a lábam alatt pedig egyre puhább és sikamlósabbá vált.
Már közel járhatok, gondoltam közömbösen.
Amikor megláttam az első lilás fényt, eszembe jutott, hogy még sosem láttam igazi, élő lidércet. Rengeteget hallottam már róla anyámtól és a könyvekből, saját szemmel azonban még sosem láttam.
A kis tüzek egyre gyakoribbak lettek, először csak a lábam melletti tócsákban jelentek meg. Végül megpillantottam a sekély mocsarat, ahol szintén kékes-lilás tüzek lobogtak a vízen.
Nem messze, a mocsár közepén álló kiszáradt fa tövében egy árnyék gubbasztott.
Tudtam, hogy megtaláltam – az árnyék lassan kúszni kezdett, amikor megálltam a mocsár szélénél.
Meg sem vártam, hogy elérjen. Ahogy felvillant csillogó fekete szeme, lesújtottam rá.
A fekete mágiafonalak úgy roppantották össze, mint egy darabka műanyagot.
Nem kérdeztem, nem vártam és beszéltem meg vele, hogy miért vagyok itt.
Egyszerűen, könyörtelenül elvégeztem a munkámat.
Hát ez lesz az új életem? Ez történik az emberrel, ha az egyik fele eluralkodik rajta?
Felborul az egyensúly, futott át az agyamon. A jó és rossz közötti egyensúly bennem már nem létezett.
De a legfélelmetesebb, hogy ez tetszett.
Többé nem voltak erkölcsi korlátaim, nem voltak gátlásaim. Nem volt semmi, ami megmondja, hogy gondoljam át még egyszer a dolgokat, hogy talán nem cselekszem helyesen.
Most minden tökéletesen helyesnek tűnt. A magam ura voltam és többé nem bizonytalanított el semmi és senki.
A pajzsom éppé vált, előttem mindössze egyetlen határozott cél lebegett; Hatalom.
Az ágyam ma annyira kényelmetlen.
Akárhová fordultam, sehogy sem esett jól a heverészés.
Korán leléptem a suliból, nem volt kedvem összefutni senkivel, és amúgy sem tudtam – mint általában – hová kell mennem.
Reed… mostanság ez a név többször megfordult a fejemben. Mégis miben hasonlíthatunk még?
Valahogy rossz volt belegondolni a hasonlóságokba. Inkább a különbségeket kerestem, mielőtt lelomboztam volna a békés hangulatomat.
Az rögtön kiderült, hogy neki van kedves oldala is. Valamiféle bocsánatkérést kinyögött, miután bunkózott egy sort. Nekem tudtommal nincs ilyen oldalam.
Őt egyáltalán nem érdekli, mi folyik körülötte. Én bezzeg rögtön felkaroltam az első leszbi bántalmazottat a suliban…
Amikor végiggondoltam, mi mindent megtettem Emaline-nek, szánalmasnak tartottam magam. Sajnálatból, vagy esetleg a magány miatt ajánlottam fel akkor a segítségemet?
Az ajtóm hirtelen óriási robajjal kivágódott.
- Na, gyere, ne ülj itt egész nap! – Benjamin köszönést mellőzően megragadta a pulóverem csuklyáját és egyetlen mozdulattal akkorát rántott rajtam, hogy rögtön talpon voltam. – Van egy kis dolgunk.
- Miféle dolgunk? – morogtam a csuklyámat rángatva, hátha elengedi, mielőtt megütöm.
- Majd meglátod.
Az a sejtelmes vigyor semmi jót nem ígért.
Csakis a kíváncsiságom miatt követtem lefelé, ki az udvarra, ahol a pázsiton egy fekete személyautó várakozott égő reflektorokkal.
- Ez meg hogy került ide? – torpantam meg a tornácon. Hiszen ide, a hátsó kertbe csakis a házból, vagy az utcára nyíló kiskapun lehetett bejutni.
Egy autónak itt lennie egyszerűen lehetetlen volt.
- Nem emlékszel? Mi nem a zöldőrült boszorkányok vagyunk, akikkel körül vagy véve. – Benjamin fölényesen rám vigyorgott. – Mi kihasználjuk az adottságainkat.
Kihasználják az adottságaikat? Lassan elmosolyodtam. Ez tetszik.
- Oké, menjünk!
Hidegen hagyott, hová, vagy mennyi időre. Már a mágia gondolatától is bizseregni kezdett a bőröm.
Tyler és Wayne hívogatóan kinyitotta nekem az ajtót. Gondolkodás nélkül bepattantam a hátsó ülésre.
Ami ezután történt, az valami eszméletlen volt.
A testvérek motyogni kezdtek, mellettem Benjamin a szemöldökét összehúzva koncentrált.
A kocsi pedig lassan emelkedni kezdett.
Mintha alattunk egy láthatatlan emelő lett volna. Már a ház tetejét is láttam, a kéményen gólyák fészkeltek.
Észre sem vettem, hogy eltátom a számat.
- Jól vagy?
Wayne mosolygós arca rántott vissza a révületemből. Elfordultam az ablaktól és átszellemült arccal ránéztem.
- Ez király!
Mindhárman felnevettek. Még én sem állhattam meg mosolygás nélkül.
- Szóval, hová menjünk? – fordult hátra Tyler, ezzel egyidejűleg a kocsi lassan előrelendült.
Megbabonázva figyeltem az elém táruló látványt.
Messze a házak felett suhantunk, elgondolkodtam, vajon az alattunk elterülő városkában mit láthatnak az emberek? Talán egy hullócsillagnak nézik a reflektorok fényét.
- Hát, mivel Emily pillanatnyilag beszámíthatatlan, amondó vagyok, látogassunk el egy gyorsétterembe.
Erre azonnal felfigyeltem.
- Jobbat nem is mondhattál volna!
A kedvem már tetézhetetlen volt egy óriási hamburger után. Úgy éreztem, szétpukkadok, így minél kevesebbet mocorogva kényelembe helyeztem magam az ülésen és az ablakon bámultam kifelé.
A fiúk még mindig a sültkumplit tömték magukra marokszám, nevettek egymás hülye beszólásain. Az idétlenkedésük kellemes háttérzaj volt.
Szórakozottan pásztáztam a szemeimmel az étterem melletti apró játszóteret.
Valaki a hintában ült. Habár már koromsötét volt, a hold sem világított, jól látszott, hogy nem gyerek. Nagydarab, magas férfi lehetett, széles vállakkal. Még ekkora távolságból és ilyen fényviszonyok mellett is elegánsan ült, a bokáit keresztbe rakta, mereven kihúzta magát.
Az illető lassan felállt, és egyenesen felénk indult. Kíváncsian vártam, vajon tényleg a mi zajos kocsinkhoz tart, vagy csak az ő autója valahol mögöttünk áll.
A kíváncsiságom azonnal eltűnt, amikor megláttam a sarki lámpa fényét az arcára vetülni.
Lehetetlen, de mintha meglátta volna a sötétített ablakon keresztül a döbbenetet az arcomon. Elmosolyodott.
Amikor odaért megkocogtatta az ablaküvegemet, a halk hangra a fiúk is megnémultak. Mindhárman a magas férfit bámulták.
Nagyot nyeltem és leengedtem az ablakot.
- Nahát, Emily, micsoda véletlen! – Nyájas hangjától elkapott a rosszullét, a hamburgerem bőszül vissza akart köszönni, de erőt vettem magamon. – Már azt hittem sosem találkozunk. Naivan úgy véltem, felkeresel.
- Sajnálom Damien, de még most sem élhetek az ajánlatoddal. – A hangom határozottan csengett, holott ezt csak a jobbik felem sugallta. Az igazi énem háborgott és vergődött a vágytól, hogy kilépjen a szürke mindennapokból és végre elmerülhessek a fekete mágia mocskos tavában. Erőszakkal a gondolataimba idézte a luxust, a tömérdek vagyont…
- Biztosan ezt szeretnéd? – kérdezte csöndesen, mintha nem akarna kizökkenteni a merengésemből. Mintha tudná, mire gondolok éppen…
- Ez a válaszom, és kész – morogtam ingerülten.
A tekintete elsötétült, de merev udvariassága nem engedte, hogy az arcára is kiüljön a düh.
De mielőtt még elköszönhetett volna elfordultam. Az elektromos ablak zümmögésén kívül semmi mást nem lehetett hallani.
- Menjünk haza!
A szavaim mintha jégkockák lettek volna.
Tyler előrefordult és elfordította a kulcsot a gyújtásban.
Utáltam, hogy megint el akart rajtam uralkodni a kapzsiság. Persze, örülnék egy olyan életnek. Ki nem? Csupán az a bökkenő, hogy a boszorkányok időtlen idők óta arról voltak híresek, hogy függetlenek. Remeteként éltek egy távoli erdő közepén, a természetben, a mágiára támaszkodva.
Szóval eszem ágában sem volt egy vámpír csicskása lenni.
De a kapzsiság, a mohóság is ilyen régóta tartozott hozzánk.
Azóta nagyon sok minden más lett – súgta a buja hang a fejemben. A boszorkányok az óta megváltoztak. Miért ne változhatnál meg te is?
Összeszorított állkapoccsal ültem végig a hazavezető csöndes utat.
Csodálkoztam is rajta, hogy a fiúk nem kérdezősködtek. Csak hallgattak, mint a sír, mindenfelé néztek, csak rám nem...
Reggel van, gondoltam elkeseredetten.
Amikor hazaértem azt gondoltam, az óriási adag zsíros, olajos, egészségtelen kajától majd alszok egy keveset, de tévedtem. Egész éjjel a plafont bámultam, és nem gondoltam semmire. Csak láttam, hallottam, éreztem.
Éreztem a bőrömön a takaró selymes érintését, éreztem a régi bútorok halvány, áporodott szagát, láttam a szürke plafon minden hibáját. Gyerekkoromban sokat dobáltam a dolgokat mérgemben, így jó néhány kráterre emlékeztető foltot vizslathattam, amíg fel nem kelt a nap.
Akkor aztán felkeltem és az első gondolatom egy név volt.
Reed.
Valami történni fog – jött rögtön ezután egy újabb sugallat. Megint éreztem azt a fura szorítást a gyomrom tájékán, amely már annyiszor figyelmeztetett jóra és rosszra egyaránt az életemben.
Lassan, alaposan fogat mostam, lezuhanyoztam, megmostam a hajam kétszer, háromszor, négyszer… húztam az időt.
Fekete farmer, fekete pulóver. Ez a reggel mindennél borúsabbnak tűnt és semmilyen más ruhadarabra nem tudtam ránézni.
Nem ittam kávét. Annyira éber és élénk voltam, hogy úgy éreztem, ha csak egy kortyot is iszok, felrobbanok.
Cigit vettem elő és elindultam a suliba, ahonnan már félig késésben voltam az időhúzás miatt.
Útközben be kellett vallanom magamnak, hogy tartottam a megérzésemtől.
Legtöbbször sosem tetszett az, ami következett. Például Benjamin felbukkanása. Kellemetlen emléket hagyott maga után az a csók.
Az iskola ajtaján belépve megfogadtam, hogy ma nagy ívben elkerülöm Benjamint, jóllehet reggel Reed neve jutott eszembe, mielőtt befurakodott az agyamba a megérzésem.
Első óra… nem igazán tudtam, mit kellene tennem Már senki sem volt a folyosón, így tanácstalanul nézelődtem körbe.
Végül vállat vonva elkezdtem céltalanul sétálgatni. Kit érdekel? Eddig sem csináltam nagy felhajtást, ha lekéstem néhány órámat.
Az aula szokatlanul nagy és üres volt a megszokott tömeg nélkül. Megálltam a közepén és zsebre dugott kézzel körbe-körbe forogtam, szemügyre véve a falakat.
Egy ablak, egy olcsó, értéktelen festmény, amelyet a diákok összefirkáltak, egy faliújság, néhány idétlen rajz, oklevelek, idézetek híres költőktől és íróktól…
- Emily.
Megtorpantam, mire kissé megszédültem. Emaline ácsorgott a lépcső mellett.
Biztosan megint alatta bujkált egész reggel…
Eszembe jutott a tegnap.
- Figyelj… - kezdte volna, de azonnal hátráltam két lépést és bosszúsan rámeredtem.
- Nem. Azt mondtam, hagyj békén. Vagy talán nem érted az értelmes beszédet? – A szavaim furcsa érzést eltettek bennem. Magam sem tudtam beazonosítani, de amikor megláttam a könnyeket lecsordulni Emaline arcán, ez az érzés egyre erősödött. Megakadályozta, hogy folytassam a beszédet és csak bámultam a szőke, sírdogáló lányra.
- Azt hittem barátok vagyunk – hüppögte kétségbeesetten.
Ökölbe szorult a kezem.
- Hogy lehet ilyen naiv? Megmondtam, nem? Sosem voltunk barátok. – A szavaim fröcsögtek az indulattól, amivel el akartam üldözni őt. – Na és mit gondoltál? Leszbikus vagy, Emaline! Én nem kérek a te „szeretetedből”…
Tudtam, hogy ez volt az utolsó csepp a pohárban. Emaline zokogva rogyott térdre.
- Én sosem… sosem gondoltam… úgy rád… azt hittem… - A könnyeitől már beszélni sem tudott rendesen. Kapkodta a levegőt, a válla rázkódott.
Az egyik oszlop mögül egyszer csak egy magas, vékony srác lépett ki. Azonnal felismertem, a csukja takarásában is.
Igazából a nélkül talán fel sem ismerném.
Emaline-hez sétált és könnyedén felhúzta a földről. Bekísérte a lépcső alá, majd amikor kilépett, rám bámult.
A szemei a szokásosnál is sötétebbek voltak. Élesen fúrta tekintetét az enyémbe.
Majd szó nélkül elém trappolt, erősen megragadta a csuklómat és bevonszolt a folyosón lévő lányvécébe.
Annyira meghökkentem, hogy azt sem vettem észre, mennyire erősen szorítja a csuklómat. Csak később vettem észre a vörös foltokat.
Egyenesen a falnak taszított, mindkét kezét a vállam mellé tette. Egészen hozzám préselődött, és gyorsan, erőszakosan ajkait az enyémre nyomta.
A szája jéghideg volt, akárcsak a nyelve, amikor utat tört magának.
A szemeim kipattantak, majd szorosan összezárultak.
Csapkodni kezdtem a kezemmel ugyanis a lábaimat az övéi szorították le, de akkor megragadott a csuklómnál és a fejem fölött a falhoz szorította a kezeimet.
Megpróbáltam beléharapni, de a nyelve képtelenül ügyesen mozgott, pont jókor húzta vissza, és folytatta rögtön utána.
Fészkelődtem és vonaglottam, de amikor a csípőjével még jobban a falhoz préselt, mozdulatlanná dermedtem.
Vesztettem.
Dühös voltam, annyira dühös! És rémült, kétségbeesett, amiért sarokba szorítottak és nem tudok se védekezni, se támadni…
Éreztem, ahogy valami szokatlan szúrás megjelenik szememben. Majd egyetlen csepp végiggördült az arcomon.
És ekkor Reed elengedett.
Megvetően nézte azt a magányos könnycseppet és hátrált egy lépést.
- Attól semmi sem lesz jobb, ha az önzőségeddel összetöröd azt, aki szeret. – Suttogott, de mégis minden szótól kirázott a hideg. – Ő elfogad, még így, egy bunkó, hiú, önsajnálatban fuldokló kis libaként is!
A torkomra fagytak a szavak. A levegővel együtt.
Reed behunyta a szemét, majd mély levegőt vett és anélkül, hogy rám nézett volna újra, magamra hagyott.
Remegtem. Életemben először félelmet éreztem valaki iránt.
