14/3

No rizsa, nemsokára megint friss ;)

Reed nem tudta, mihez kezdjen. Az egyik oldalon ott állt Maya, a főnöke, a parancsolója, a teremtője, az anyja…

A másik oldalon pedig Emily.

Lehetetlen, hogy ő legyen a bérgyilkos. Hiszen ő Emily!

Reed nagyot káromkodott magában. Miért is lepődött meg? Mayából sem nézné ki senki, hogy egy több ezer éves boszorkány.

És Emily egyszer már meg is mutatta neki, hogy nem átlagos ember. Azt sosem fogja elfelejteni. De Emaline sem…

Tett egy lépést előre, aztán megtorpant. Az egésznek semmi értelme nem volt.

- Reed. – Emily hangja késként szelte a levegőt. – Sajnálom…

Reed értetlenül nézett, aztán meglátta Emily arckifejezését.

Ádáz volt, elszánt és… fájdalmas. Legalábbis egy pillanatra mintha az lett volna.

Aztán a fekete hajú lány megiramodott. Reed pedig nem védekezett.

Nem is akart. Tudta, hogy sosem bírná megütni, vagy bántani.

Egyszer megtette. És az bőven elég volt.

Behunyta a szemét és várta a fájdalmat. Megérezte a vállán Emily kezét és már előre felszisszent. De csalódnia kellett.

Semmilyen fájdalom nem volt. Csak egy puha bizsergés, aztán semmi.

Óvatosan felnyitotta a szemét.

Egy autóban ültek és éppen félelmetes sebességgel száguldottak az autópályán.

Reed lélegzete akadozó lett.

- Hogy… mi… - nyögte, de nem tudott semmi értelmesebbet.

- Csak semmi kérdezősködés! – fortyant fel mellette Emily, mire nagyot nyelve abbahagyta a dadogást. – Bízz bennem, ahová most megyünk, oda nem fog követni minket.

Azt kétlem, gondolta Reed, de azért megpróbált hátradőlni a kényelmes bőrülésben. Micsoda autó! Ez egy Bentley volt, a legújabb fajta. Azonnal felismerte a luxus belső kialakításról. Mindig is ilyenről álmodozott, és sosem gondolta volna, hogy valaha is megadatik neki, hogy egyáltalán hozzáérjen egy ilyen autócsodához.

Megszállott volt, persze. Mint minden normális férfi.

Miközben a vajszínű ülést simogatta, lopva Emilyre pillantgatott.

A lány minden figyelmét az útra összpontosította és tövig nyomta a gázt, amit Reed sehogy sem értett, hogy tudott megtenni abban a magas sarkúban.

A tekintete feljebb vándorolt a bokájáról a combjára.

Ajaj…

Egész testében megfeszült, amikor a csípőjéhez és lapos hasához ért. Nem mert feljebb nézni.

- Engedd el az ülésemet, mert ha elszakad, esküszöm, megnyúzlak és a bőrödből foltozom be a lyukat!

Reed felpillantott Emily arcára, ő azonban csak a kezére kapkodta néha a tekintetét, mintha tényleg meg akarná tenni, amit mondott.

Aztán eljutott a tudatáig, hogy mit mondott.

Elengedte az ülést, amit veszettül szorongatott.

Lemondóan megsimította a helyet, ahol a körmét a bőrbe nyomta, aztán kibámult az ablakon.

Nem indult túl jól a boldog egymása találás. És úgy tűnt, ennél csak rosszabb lehet.

Rövid lett, de egyelőre ennyivel szolgálhatok. Igyekszem megírni a többi részt is, de sajna mostanság nincs időm :S

Mindegy, jó szórakozást :D

Nem azért jöttem, hogy szórakozzak, gondoltam fintorogva. Leparkoltam Maya River háza előtt. És csak ültem. Gondolkodtam.

Damien tudta, hogy egy kislányt kell eltennem láb alól. Hát persze, hogy tudta. Azért adott annyi jutalmat már előre, és ha megölöm, biztosan a tízszeresét is megkapom.

Csakhogy mindezt sokkal nehezebb volt végigcsinálni, mint elképzelni. Még nekem is.

A dolgot még nagy nehezen meg is tenném, ha valami irgalmatlan öreg boszorkányról, vagy egy álszent vörösről lenne szó. Még a nővéremet is könnyebben megölném. Na de egy kislány, aki mit sem tud az életről…

Damien szerint nem kellene alábecsülnöm. De szentséges ég, mi a fenét művelhetne velem egy tízéves kislány?

Talán valaki a háttérből irányítja. Igen, ez az egyetlen magyarázat rá.

Hát akkor megölöm azt a valakit.

Mély levegőt vettem és gyorsan kipattantam, mielőtt még meggondolhattam volna magam.

Aznap már másodjára csengettem be az ajtón.

És a kis vörös fej újra kikukucskált rajta.

Az arca feszült mosollyal volt barázdált.

- A néni megint eljött? – kérdezte vékonyka hangján.

- Igen… ha nem baj, beszélgetnék veled egy kicsit. – Megpróbáltam kedves mosolyt a képemre ölteni, persze nem sok sikerrel. Ennek ellenére a kislány mégis szívélyesen elmosolyodott és kitárta előttem az ajtót.

- Jöjjön be, néni!

- Szólíts nyugodtan Emilynek… - motyogtam, miközben beléptem a sötét előszobába.

- Hát akkor Emily… - A kislány hangja hirtelen elmélyült. Röviden felkuncogott és becsukta az ajtót. – Üdvözöllek nálam.

Megfordultam és szinte azonnal hátráltam két lépést.

A kislány, aki félénken beinvitált, már nem volt sehol.

Az arca többé már nem volt szelíd. A szeme már nem csillogott. Nem. A zöld szempár szinte forrongott, örvénylett és egyre világosabb lett. A folyam arany színben kezdett kavarogni.

- Mi a… - leheltem megtántorodva, de aztán erőt vettem magamon. Elkomorodtam és hűvös nyugalommal végigmértem a kislányt. Szóval erre figyelmeztetett az a seggfej. Gaia, ha ezt túlélem, imádkozzon buzgón, hogy megússza élve!

- Látom rájöttél, hogy ki vagyok. Vagy inkább ki nem vagyok… - Újra felkuncogott. – És ez még semmi, kicsi boszorka. Ha tudnád, milyen házőrzőm van a számodra!

Csak a szemöldökömet ráncoltam, de nem ijedtem meg. Nem láttam értelmét.

El tudtam bánni vámpírokkal és vérfarkasokkal tök egyedül, felőlem aztán küldhet egy falkával is. Már tudom mindnek a gyengepontját.

- Nem tűnsz ijedtnek – mosolygott ördögien a higgadt ábrázatomon. Aztán elkiáltotta magát. – Hozzám!

Néma csönd. Aztán halk dobogás, mintha valaki egy lépcsőn trappolna lefelé. A hang irányába kaptam a fejem és harcra készen lestem, mivel van dolgom.

A léptek zaja erősödött, aztán egy férfi bukkant elő.

Azonnal elfelejtettem mindent, amire abban a pillanatban gondoltam.

- Te? – suttogtam vádlón.

13/3

Ezer bocsánat a figyelmetlenségemért, de ezt a részletet kihagytam.:S

- Ugyanezt kérdezhetném én is tőled. – Végigmért, aztán értetlenül újra rám nézett. – Megváltoztál. Nagyon.

- Te is – intettem felé, aztán hátradőltem, amikor megjött a pincér a kávénkkal. Amilyen gyorsan csak tudta, letetette és eltűnt. Belekortyoltam a keserű löttybe, aztán várakozón felnéztem Reedre. – Szóval? Mesélj, rád sem ismerek.

Elmosolyodott és fáradtan megcsóválta a fejét.

- Ez bonyolult.

- Talán mégsem – húztam el a számat és keresztbe fontam a karom a mellemen.

Zavarában félrenézett. Éppen a kint tolongó tömegre.

- Itt meg mi történik? – hökkent meg a sok férfin, akik körbe álltak valamit – ugyanis a kocsimból semmi nem látszott, úgy körbevették.

- Semmi érdekes – morogtam bosszúsan és rámeredtem a kávéra. Eszembe jutott az utolsó napom itt. Amikor majdnem megöltem Emaline-t, előtte pedig Reed…

- Hogy van Emaline? – kérdeztem szórakozottan, hátha ki tudom űzni a fejemből azokat az emlékképeket.

Visszafordult és most ő meredt rám.

Szinte láttam a szemében neki is leperegni mindent, ami akkor történt.

- Jól, azt hiszem. Elég durva agyrázkódása volt és sok vért is vesztett. Nem kellett volna sok neki… - Elakadt, és lehajtotta a fejét. – Emily?

- Igen? – Felhajtottam az összes kávét.

- Gondoltál ránk valaha?

Meglepett a kérdése. Az őszinte szavak visszavonhatatlanul kibuktak belőle.

- Az utóbbi időkben néha. De lehet csak azért, mert visszajöttem. Tudod, néha vannak bizonyos megérzéseim… - Egy kicsit jobb kedvem lett. Így legalább már értem, miért jutott eszembe mostanság olyan gyakran a régi életem. Az is csak egy megérzés volt, semmi több.

Reed szorosan összezárta az ajkait. Talán ideje továbbállnom, mielőtt még valami elfajulna.

- Ne haragudj, mennem kell. Nem ok nélkül vagyok itt. – Halvány mosollyal gondoltam arra, hogyha tudná, mit művelek mostanság, valószínűleg nem nézne úgy rám, mint egy régi jó ismerősre.

- Meddig leszel a városban? – kapott a kezem után, de azonnal el is rántottam. Reed lassan visszahúzta a sajátját, de még mindig várta a válaszomat.

- Ameddig muszáj.

Elfordult. Ezt végszónak vettem.

A pultra dobtam egy tízest menet közben, intettem a kiszolgálónak, hogy tartsa meg, aztán lehajtott fejjel a kocsimhoz mentem.

Elhessegettem a nagy csapat hímfalkát, és gyorsan indítva, csikorgó kerekekkel elszáguldottam.

Miközben szitkozódva kerülgettem a szétszóródott embereket, különös dolgok jártak az eszemben. Személyek.

Anya, Kaila, Oliv.

14/1

Úgy véltem ideje egy képet Emilyről is felrakni. Hát, valami ilyesmire gondoltam...:D

Lassan fékeztem. Bizonytalanul.

Miért jöttem ide? Hat hónapja már, hogy nem mondhatom az otthonomnak a fölém tornyosuló, régi típusú házat. Most mégis úgy léptem át a kapun, mintha hazaértem volna egy hosszúra nyúló nyaralásból.

A cipőm hangosan kopogott, miközben az ajtó felé lépkedtem.

Benyitottam, de ott meg is torpantam. A házban néma csönd uralkodott.

Mi van, ha már nem is itt laknak? Vagy már elfelejtettek…

Hirtelen egy vörös fej bukkant elő a nappaliból. Kaila…

- Elnézést… - kezdte óvatosan. – Maga meg mit keres itt?

Az égnek emeltem a tekintetem, amit ő nem láthatott a napszemüveg takarása miatt.

- Még csak nagykorú sem vagyok! Miért magáz mindenki?! – fakadtam ki ingerülten és lekaptam a szemüvegemet.

Kaila szemei egy pillanatig üresen meredtek az arcomra.

- Nem lehet…

Az egyik szemöldököm a homlokomba ugrott.

- Miért nem? – kérdeztem gúnyosan. Átjárt az ismerős érzés, és nem tagadhattam, mennyire tetszett. – Talán arra számítottál, hogy meghaltam?

Nem bírt megszólalni. Legalábbis úgy tűnt. Mintha a torkán akadt volna valami, csak kidülledt szemekkel tátogott.

Anya rohant be az előszobába.

Könnybe lábadt a szeme és szorosan megölelt.

Fogcsikorgatva tűrtem, hogy zokogva belém kapaszkodjon. Dühös voltam. Dühös, amiért sosem mutatta ki, hogy szeret. Gyűlöltem, hogy csak most vettek észre, amikor feltűnt a hiányom. Talán eddig csak egy kellék voltam, csupán egy bútordarab a házban. Nem túl feltűnő antik darab, egy komód. Jól mutat ott, ahol van, de ha tönkremegy, kidobod. Aztán rájössz, mégiscsak kellett volna oda. A nélkül a ház kissé hiányos.

De nem fontos, hogy pótold. Annyira azért nem feltűnő az az üres sarok.

Undorodva ellöktem magamtól anyámat.

- Mégis mit gondolsz? Ne érj hozzám! – sziszegtem és még egy utolsó pillantást vetettem döbbenten álló nővéremre, aztán sarkon fordultam.

Az ajtót amilyen erősen csak tudtam, bevágtam magam mögött. A nagy csattanástól az egész ház visszhangzott.

Mégis minek jöttem ide? Semmi keresnivalóm többé itt. De még a városban sem. Ez az. Elintézem, amiért jöttem, aztán újra elmegyek, és most sem fogok visszanézni.

Remegő ujjakkal tárcsáztam Damien számát.

Alig csöngött ki, máris felvette.

- Emily? Végeztél?

- Mondd, hogy nem azt a tíz éves kislányt kell megölnöm! – ordítottam minden feszültségemet belesűrítve.

A vonal végén néma csönd lett. Csak egy halk szuszogás jelezte, hogy Damien még ott van.

- Damien… mi a francot ártott ő neked?!

- A te dolgod az, hogy ne kérdezz, hanem csak végezd a munkádat. És drágám… - A hangja vészjósló lett. - …ne becsüld alá.

Mostani nevén, Maya River bájos mosollyal lehuppant az egyik fotelba és kényelmesen elnyújtózott.

A mai nap is eltelt. És még mindig él. Ez igen!

Behunyta a szemét és ellazította minden izmát.

Istenem, szerette ezt a testet! Fiatal volt, puha és ártatlan. Az egyetlen bökkenőt az egészsége jelentette.

Habár emiatt nem bosszankodott. Úgyis visszatér. Mindig visszatér.

Szórakozottan visszagondolt előző testére. Az sokkal tartósabb volt. Könnyebb volt vele mozogni, fürge és hajlékony lábakkal rohanhatott az ellenségei elől, nem kellett védelmezőket szereznie maga mellé. És persze gyönyörű volt. De még mennyire!

Nem baj. Legközelebb majd megint gyönyörű lesz. És felnőtt nő.

Nyílt a bejárati ajtó, de nem vette a fáradtságot, hogy felnézzen. Úgyis tudta, hogy ki az.

- Jó, hogy jöttél – kezdte csendesen. – Hol kóborolt ma az én hűséges szolgám?

Magas, izmos férfi lépett be a nappaliba. Sötét haját hátrasimította homlokából és fáradtan dobta le az egyik székre a bőrkabátját.

- Kérlek, ne szólíts így… - motyogta mély hangján.

- Úgy szólítalak, ahogy nekem tetszik. – Maya cseppet sem emelte fel a hangját. Mégis úgy hatottak a férfira a szavak, mintha a képébe ordított volna. Maya elmosolyodott, majd közönyösen folytatta. – Egyébként mostanság itthon kell majd lenned. Bérgyilkost küldtek értem és meg fogsz védeni.

A férfi összepréselte ajkait, a fogát csikorgatta.

- Nagyon csinos. Majdnem annyira, mint amilyen én voltam ötven éve.

A férfi tudta, hogy Maya arca vágyakozást tükröz. Nem is kellett ránéznie. Már hat hónapja, hogy neki szolgált, és ez alatt az idő alatt megismerte a lány titkát. Tudta, mennyire szerette az előző testét.

Valahogy mégsem tudta sajnálni, hogy most egy tízéves testében van. Megérdemelte, hogy kiszolgáltatott és fizikailag védtelen legyen.

A férfi nem tagadhatta, mélységesen gyűlölte. Sosem akarta eladni a lelkét. De akkoriban jó ötletnek tűnt.

Akkoriban…

Megrázta a fejét és inkább a szobájába ment.

Halkan becsukta maga után az ajtót és arra a néhány régi matracra huppant le, ami fekhelyül szolgált. A tarkója alá tette a kezét, a bokáját keresztbe fonta.

Bérgyilkossal sosem volt még dolga. Tudta, hogy most talán tényleg kockáztatnia kell az életét, és használnia az erejét, amit a lelke szabadságáért cserébe kapott.

Helyes, gondolta halvány mosollyal ajkán. Végre valami izgalmas.