11.

Rengeteget késve, de legalább elég hosszú.:/ Tudom, még így is kevés, de egyelőre ennyi tellett tőlem.:)

Az ágyam ma annyira kényelmetlen.

Akárhová fordultam, sehogy sem esett jól a heverészés.

Korán leléptem a suliból, nem volt kedvem összefutni senkivel, és amúgy sem tudtam – mint általában – hová kell mennem.

Reed… mostanság ez a név többször megfordult a fejemben. Mégis miben hasonlíthatunk még?

Valahogy rossz volt belegondolni a hasonlóságokba. Inkább a különbségeket kerestem, mielőtt lelomboztam volna a békés hangulatomat.

Az rögtön kiderült, hogy neki van kedves oldala is. Valamiféle bocsánatkérést kinyögött, miután bunkózott egy sort. Nekem tudtommal nincs ilyen oldalam.

Őt egyáltalán nem érdekli, mi folyik körülötte. Én bezzeg rögtön felkaroltam az első leszbi bántalmazottat a suliban…

Amikor végiggondoltam, mi mindent megtettem Emaline-nek, szánalmasnak tartottam magam. Sajnálatból, vagy esetleg a magány miatt ajánlottam fel akkor a segítségemet?

Az ajtóm hirtelen óriási robajjal kivágódott.

- Na, gyere, ne ülj itt egész nap! – Benjamin köszönést mellőzően megragadta a pulóverem csuklyáját és egyetlen mozdulattal akkorát rántott rajtam, hogy rögtön talpon voltam. – Van egy kis dolgunk.

- Miféle dolgunk? – morogtam a csuklyámat rángatva, hátha elengedi, mielőtt megütöm.

- Majd meglátod.

Az a sejtelmes vigyor semmi jót nem ígért.

Csakis a kíváncsiságom miatt követtem lefelé, ki az udvarra, ahol a pázsiton egy fekete személyautó várakozott égő reflektorokkal.

- Ez meg hogy került ide? – torpantam meg a tornácon. Hiszen ide, a hátsó kertbe csakis a házból, vagy az utcára nyíló kiskapun lehetett bejutni.

Egy autónak itt lennie egyszerűen lehetetlen volt.

- Nem emlékszel? Mi nem a zöldőrült boszorkányok vagyunk, akikkel körül vagy véve. – Benjamin fölényesen rám vigyorgott. – Mi kihasználjuk az adottságainkat.

Kihasználják az adottságaikat? Lassan elmosolyodtam. Ez tetszik.

- Oké, menjünk!

Hidegen hagyott, hová, vagy mennyi időre. Már a mágia gondolatától is bizseregni kezdett a bőröm.

Tyler és Wayne hívogatóan kinyitotta nekem az ajtót. Gondolkodás nélkül bepattantam a hátsó ülésre.

Ami ezután történt, az valami eszméletlen volt.

A testvérek motyogni kezdtek, mellettem Benjamin a szemöldökét összehúzva koncentrált.

A kocsi pedig lassan emelkedni kezdett.

Mintha alattunk egy láthatatlan emelő lett volna. Már a ház tetejét is láttam, a kéményen gólyák fészkeltek.

Észre sem vettem, hogy eltátom a számat.

- Jól vagy?

Wayne mosolygós arca rántott vissza a révületemből. Elfordultam az ablaktól és átszellemült arccal ránéztem.

- Ez király!

Mindhárman felnevettek. Még én sem állhattam meg mosolygás nélkül.

- Szóval, hová menjünk? – fordult hátra Tyler, ezzel egyidejűleg a kocsi lassan előrelendült.

Megbabonázva figyeltem az elém táruló látványt.

Messze a házak felett suhantunk, elgondolkodtam, vajon az alattunk elterülő városkában mit láthatnak az emberek? Talán egy hullócsillagnak nézik a reflektorok fényét.

- Hát, mivel Emily pillanatnyilag beszámíthatatlan, amondó vagyok, látogassunk el egy gyorsétterembe.

Erre azonnal felfigyeltem.

- Jobbat nem is mondhattál volna!

A kedvem már tetézhetetlen volt egy óriási hamburger után. Úgy éreztem, szétpukkadok, így minél kevesebbet mocorogva kényelembe helyeztem magam az ülésen és az ablakon bámultam kifelé.

A fiúk még mindig a sültkumplit tömték magukra marokszám, nevettek egymás hülye beszólásain. Az idétlenkedésük kellemes háttérzaj volt.

Szórakozottan pásztáztam a szemeimmel az étterem melletti apró játszóteret.

Valaki a hintában ült. Habár már koromsötét volt, a hold sem világított, jól látszott, hogy nem gyerek. Nagydarab, magas férfi lehetett, széles vállakkal. Még ekkora távolságból és ilyen fényviszonyok mellett is elegánsan ült, a bokáit keresztbe rakta, mereven kihúzta magát.

Az illető lassan felállt, és egyenesen felénk indult. Kíváncsian vártam, vajon tényleg a mi zajos kocsinkhoz tart, vagy csak az ő autója valahol mögöttünk áll.

A kíváncsiságom azonnal eltűnt, amikor megláttam a sarki lámpa fényét az arcára vetülni.

Lehetetlen, de mintha meglátta volna a sötétített ablakon keresztül a döbbenetet az arcomon. Elmosolyodott.

Amikor odaért megkocogtatta az ablaküvegemet, a halk hangra a fiúk is megnémultak. Mindhárman a magas férfit bámulták.

Nagyot nyeltem és leengedtem az ablakot.

- Nahát, Emily, micsoda véletlen! – Nyájas hangjától elkapott a rosszullét, a hamburgerem bőszül vissza akart köszönni, de erőt vettem magamon. – Már azt hittem sosem találkozunk. Naivan úgy véltem, felkeresel.

- Sajnálom Damien, de még most sem élhetek az ajánlatoddal. – A hangom határozottan csengett, holott ezt csak a jobbik felem sugallta. Az igazi énem háborgott és vergődött a vágytól, hogy kilépjen a szürke mindennapokból és végre elmerülhessek a fekete mágia mocskos tavában. Erőszakkal a gondolataimba idézte a luxust, a tömérdek vagyont…

- Biztosan ezt szeretnéd? – kérdezte csöndesen, mintha nem akarna kizökkenteni a merengésemből. Mintha tudná, mire gondolok éppen…

- Ez a válaszom, és kész – morogtam ingerülten.

A tekintete elsötétült, de merev udvariassága nem engedte, hogy az arcára is kiüljön a düh.

De mielőtt még elköszönhetett volna elfordultam. Az elektromos ablak zümmögésén kívül semmi mást nem lehetett hallani.

- Menjünk haza!

A szavaim mintha jégkockák lettek volna.

Tyler előrefordult és elfordította a kulcsot a gyújtásban.

Utáltam, hogy megint el akart rajtam uralkodni a kapzsiság. Persze, örülnék egy olyan életnek. Ki nem? Csupán az a bökkenő, hogy a boszorkányok időtlen idők óta arról voltak híresek, hogy függetlenek. Remeteként éltek egy távoli erdő közepén, a természetben, a mágiára támaszkodva.

Szóval eszem ágában sem volt egy vámpír csicskása lenni.

De a kapzsiság, a mohóság is ilyen régóta tartozott hozzánk.

Azóta nagyon sok minden más lett – súgta a buja hang a fejemben. A boszorkányok az óta megváltoztak. Miért ne változhatnál meg te is?

Összeszorított állkapoccsal ültem végig a hazavezető csöndes utat.

Csodálkoztam is rajta, hogy a fiúk nem kérdezősködtek. Csak hallgattak, mint a sír, mindenfelé néztek, csak rám nem...

Reggel van, gondoltam elkeseredetten.

Amikor hazaértem azt gondoltam, az óriási adag zsíros, olajos, egészségtelen kajától majd alszok egy keveset, de tévedtem. Egész éjjel a plafont bámultam, és nem gondoltam semmire. Csak láttam, hallottam, éreztem.

Éreztem a bőrömön a takaró selymes érintését, éreztem a régi bútorok halvány, áporodott szagát, láttam a szürke plafon minden hibáját. Gyerekkoromban sokat dobáltam a dolgokat mérgemben, így jó néhány kráterre emlékeztető foltot vizslathattam, amíg fel nem kelt a nap.

Akkor aztán felkeltem és az első gondolatom egy név volt.

Reed.

Valami történni fog – jött rögtön ezután egy újabb sugallat. Megint éreztem azt a fura szorítást a gyomrom tájékán, amely már annyiszor figyelmeztetett jóra és rosszra egyaránt az életemben.

Lassan, alaposan fogat mostam, lezuhanyoztam, megmostam a hajam kétszer, háromszor, négyszer… húztam az időt.

Fekete farmer, fekete pulóver. Ez a reggel mindennél borúsabbnak tűnt és semmilyen más ruhadarabra nem tudtam ránézni.

Nem ittam kávét. Annyira éber és élénk voltam, hogy úgy éreztem, ha csak egy kortyot is iszok, felrobbanok.

Cigit vettem elő és elindultam a suliba, ahonnan már félig késésben voltam az időhúzás miatt.

Útközben be kellett vallanom magamnak, hogy tartottam a megérzésemtől.

Legtöbbször sosem tetszett az, ami következett. Például Benjamin felbukkanása. Kellemetlen emléket hagyott maga után az a csók.

Az iskola ajtaján belépve megfogadtam, hogy ma nagy ívben elkerülöm Benjamint, jóllehet reggel Reed neve jutott eszembe, mielőtt befurakodott az agyamba a megérzésem.

Első óra… nem igazán tudtam, mit kellene tennem Már senki sem volt a folyosón, így tanácstalanul nézelődtem körbe.

Végül vállat vonva elkezdtem céltalanul sétálgatni. Kit érdekel? Eddig sem csináltam nagy felhajtást, ha lekéstem néhány órámat.

Az aula szokatlanul nagy és üres volt a megszokott tömeg nélkül. Megálltam a közepén és zsebre dugott kézzel körbe-körbe forogtam, szemügyre véve a falakat.

Egy ablak, egy olcsó, értéktelen festmény, amelyet a diákok összefirkáltak, egy faliújság, néhány idétlen rajz, oklevelek, idézetek híres költőktől és íróktól…

- Emily.

Megtorpantam, mire kissé megszédültem. Emaline ácsorgott a lépcső mellett.

Biztosan megint alatta bujkált egész reggel…

Eszembe jutott a tegnap.

- Figyelj… - kezdte volna, de azonnal hátráltam két lépést és bosszúsan rámeredtem.

- Nem. Azt mondtam, hagyj békén. Vagy talán nem érted az értelmes beszédet? – A szavaim furcsa érzést eltettek bennem. Magam sem tudtam beazonosítani, de amikor megláttam a könnyeket lecsordulni Emaline arcán, ez az érzés egyre erősödött. Megakadályozta, hogy folytassam a beszédet és csak bámultam a szőke, sírdogáló lányra.

- Azt hittem barátok vagyunk – hüppögte kétségbeesetten.

Ökölbe szorult a kezem.

- Hogy lehet ilyen naiv? Megmondtam, nem? Sosem voltunk barátok. – A szavaim fröcsögtek az indulattól, amivel el akartam üldözni őt. – Na és mit gondoltál? Leszbikus vagy, Emaline! Én nem kérek a te „szeretetedből”…

Tudtam, hogy ez volt az utolsó csepp a pohárban. Emaline zokogva rogyott térdre.

- Én sosem… sosem gondoltam… úgy rád… azt hittem… - A könnyeitől már beszélni sem tudott rendesen. Kapkodta a levegőt, a válla rázkódott.

Az egyik oszlop mögül egyszer csak egy magas, vékony srác lépett ki. Azonnal felismertem, a csukja takarásában is.

Igazából a nélkül talán fel sem ismerném.

Emaline-hez sétált és könnyedén felhúzta a földről. Bekísérte a lépcső alá, majd amikor kilépett, rám bámult.

A szemei a szokásosnál is sötétebbek voltak. Élesen fúrta tekintetét az enyémbe.

Majd szó nélkül elém trappolt, erősen megragadta a csuklómat és bevonszolt a folyosón lévő lányvécébe.

Annyira meghökkentem, hogy azt sem vettem észre, mennyire erősen szorítja a csuklómat. Csak később vettem észre a vörös foltokat.

Egyenesen a falnak taszított, mindkét kezét a vállam mellé tette. Egészen hozzám préselődött, és gyorsan, erőszakosan ajkait az enyémre nyomta.

A szája jéghideg volt, akárcsak a nyelve, amikor utat tört magának.

A szemeim kipattantak, majd szorosan összezárultak.

Csapkodni kezdtem a kezemmel ugyanis a lábaimat az övéi szorították le, de akkor megragadott a csuklómnál és a fejem fölött a falhoz szorította a kezeimet.

Megpróbáltam beléharapni, de a nyelve képtelenül ügyesen mozgott, pont jókor húzta vissza, és folytatta rögtön utána.

Fészkelődtem és vonaglottam, de amikor a csípőjével még jobban a falhoz préselt, mozdulatlanná dermedtem.

Vesztettem.

Dühös voltam, annyira dühös! És rémült, kétségbeesett, amiért sarokba szorítottak és nem tudok se védekezni, se támadni…

Éreztem, ahogy valami szokatlan szúrás megjelenik szememben. Majd egyetlen csepp végiggördült az arcomon.

És ekkor Reed elengedett.

Megvetően nézte azt a magányos könnycseppet és hátrált egy lépést.

- Attól semmi sem lesz jobb, ha az önzőségeddel összetöröd azt, aki szeret. – Suttogott, de mégis minden szótól kirázott a hideg. – Ő elfogad, még így, egy bunkó, hiú, önsajnálatban fuldokló kis libaként is!

A torkomra fagytak a szavak. A levegővel együtt.

Reed behunyta a szemét, majd mély levegőt vett és anélkül, hogy rám nézett volna újra, magamra hagyott.

Remegtem. Életemben először félelmet éreztem valaki iránt.