13/1

Hat hónappal később…

Átfordultam a másik oldalamra.

Miért van az, hogy sehogy sem kényelmes ez a vacak?!

Morcosan átgördültem az ágy túloldalára és bekaptam egy kocka csokoládét.

Közben szórakozottan körbenéztem a szobámban.

Végül is mit szeretek én ebben? A bútoraim mind egyedi fémből készültek, az egyetlen ablak aranyozott kerettel ragyogott. Körülöttem a vörös baldachin úgy nézett ki, mint egy vízesés, amelyben vér folyik. A padlót mindenütt bíborszínű vastag, puha szőnyeg borította, az asztalomon különféle pizzák és hotdogfélék. Az alattam terpeszkedő óriási franciaágy telis tele nagy, puha, vörös párnákkal és takarókkal.

Erre vágytam. Most mégis furcsán jelentéktelennek és idegennek tűnt minden.

Már hónapok óta nem láttam a nővéreim vagy az anyám. Sőt, igazából senkit.

Azóta, hogy aznap megöltem a lidércet. Akkor kezdődött minden és tudtam, hogy nem lesz megállás.

Már hat hónapja, hogy akkor este titokban elhoztam minden ruhám és Damien magához vett. Munkát, ételt, pénzt, és lakást biztosított nekem.

Nem is hiányzott egy darabig semmi. Mindig is érettebb voltam a koromnál, tizenhat évesen is tökéletesen megálltam a lábamon egyedül.

Na, jó, Damiennel.

Egy ideje mégis olyan érzésem volt, mintha hiányozna valami.

Még sosem éreztem magam ilyen magányosnak, mint most.

Nem értettem, miért jut eszembe ilyenkor Reed. Gyűlöltem, talán ő volt az egyetlen ember a világon, akit igazán és őszintén ki nem állhattam. De valahányszor egyedül és elhagyatottnak éreztem magam, az ő arca villant be.

Ezt az egyet nem tudtam megérteni.

- Felkeltél? – jött be Damien e szobámba nyájasan mosolyogva. Ezt nem tudtam megszokni. Még most is enyhe hányingerem támadt az arcberendezésétől.

- Már egy ideje.

- Helyes. Menned kell. – Leült az ágyam szélére és mivel éppen hason feküdtem elnyúlva, szórakozottan a hátamra tette a kezét.

Megborzongtam, de most inkább a feladatra összpontosítottam.

- Mivel van dolgom? – néztem fel rá. A fejemet nem volt kedvem felemelni.

- Boszorkánnyal – válaszolta és óvatosan végighúzta az egyik ujját a gerincem mentén.

Villámgyorsan lecsaptam a kezét és felültem.

- Ezt nem vállalom. Magamfajtákat nem mészárolok le.

- Bőségesen megfizetlek – hajolt előre. Egy nagy köteg pénzt húzott elő a háta mögül és az arcom elé tartotta. – Ez csak az egyik fele. Az a boszi nagyon sok borsot tört már az én finom és tökéletes orrom alá. Megér bármit, hogy elintézd.

Elvettem a pénzt és mohó arckifejezéssel megszorítottam.

- És ha megöl? – kérdeztem csak félig odafigyelve. A köteg túlságosan lekötött.

- Intézd el gyorsan és nem fog…

Aztán az ajtó csapódására figyeltem fel. Komoran néztem az ajtó melletti fém komódra, amelyen mindig rajtahagyott egy cetlit egy címmel, vagy egy térképet berajzolt útvonallal.

Feltápászkodtam és felvettem a fehér papírlapot.

Hillsboro térképe volt az.

Beültem a csillogó autóba, amelyet már fél éve a magaménak mondhattam. Egy veszélyes munkáért kaptam, amikor egy másik vámpírt kellett megölnöm.

A motor csöndesen, vadállatra hasonlító dorombolással életre kelt. Imádtam a hangját, imádtam az új ruhákat, amik most feszesen tapadtak kikerekedett csípőmre és melleimre, imádtam ezt a luxust.

Megérte egy vámpír csicskásának lenni.

Bár sosem gondoltam rá így, inkább csak jól megfizetett munkaként tekintettem. Azt nem voltam hajlandó magamnak bevallani, hogy aljas, kapzsi és önző célokból testeket fosztok meg lelkektől, vagy tépek darabokra örökre… mindezt pénz és javak céljából.

Az autópálya futószalagként tűnt el mögöttem. A kocsimnak nem volt párja, könnyedén, fél gázzal előztem meg a mellettem szánalmasnak tűnő tragacsokat.

Egész úton furcsa érzésem volt. Most a szülővárosomban kell megjelennem, habár alig fél éve, hogy eltűntem nyom nélkül. Pedig igazán nem voltam messze. Stillwater kicsi, bár Hillsborotól jóval nagyobb város volt. Nem feltűnő, egy „híres” vámpírnak tökéletes búvóhely.

Nem voltam messze. Mégis úgy éreztem, mintha egy óceán választana el a régi életemtől.