13/2

Még lesz egy részlet, nemsokára azt is hozom :)

Lelassítottam, ahogy elértem Hillsboro első utcáit. Semmi sem változott. Habár már javában tombolt a nyár, a fák közül hűvös szellő fújt be hozzám a lehúzott ablakon át.

Nem akartam jobbra-balra fordulgatni, hogy észrevegyem a város szépségét, amit tizenhat év alatt nem láttam. Nem akartam semmire sem emlékezni. Én már más voltam, régóta más. És pont ilyen régóta nem tartozom már ide.

Leparkoltam a térképen megjelölt háznál. A város szélén volt, így nem kellett bekocsikáznom a régi otthonom környékére. Megigazgattam a fekete miniruhát, ami második bőrként tapadt rám, és feltettem a napszemüvegemet.

Mostanság, amióta Damiennél dolgoztam, többet figyeltem a külsőmre. A magas sarkú cipők egyre gyakrabban kerültek a lábamra és a hajam is mindig be volt szépen szárítva. Igaz, odáig még nem jutottam el, hogy mindenféle vacakot az arcomra kenjek. Csak a rúzs volt, amit hajlandó voltam eltűrni magamon.

Kiszálltam a kocsiból, még egyszer megigazgattam a ruhám. Kicsit hűvös volt, felkaptam a vékony, fekete kabátkámat és elindultam az ajtó felé.

Bekopogtam. Azonnal ajtót nyitottak.

Egy alacsony, talán tízéves körüli, vörös hajú kislány ácsorgott előttem.

Csillogó, sötét szeme óvatosan végigmért.

- Kit tetszik keresni?

Elnéztem mögötte, miközben előhúztam a térképet. A hátulján volt a név.

Megfordítottam és elolvastam.

- Eh… egy bizonyos Maya River-t.

Lenéztem rá és várakozón a számat húzgáltam.

- Én vagyok Maya. – Mosolyogva várta, hogy elmondjam, miért jöttem.

Én azonban a meghökkenéstől alig jutottam szóhoz.

- Te?

- Igen. Meg tetszik mondani miért jött? – Gyermeki ártatlansággal figyelte, ahogy nagyot nyelve hátrálok egy lépést.

- Azt hiszem… nem te vagy az. – Sarkon fordultam és leviharzottam a kocsimhoz.

Beültem és csikorgó kerekekkel kilőttem a belváros felé.

Nem lehet. Hiszen ő csak egy gyerek!

Újra megnéztem a térképet, de minden stimmelt. A ház, a név, minden.

Damien talán rosszul adta meg az adatokat. Talán az anyját kell megölnöm.

De még így sem szívesen fordultam vissza. Most szükségem volt egy jó erős kávéra.

Leparkoltam a helyi kávézó elé és lecsuktam a kocsit.

Megfordultam, hogy elinduljak befelé, de megtorpantam. A kávézó ablakára legalább tíz ember arca rátapadt. Hol engem, hol a kocsimat nézték. Tátott szájjal.

Dühösen lehajtottam a fejem és betrappoltam a lengőajtón.

Leültem a pulthoz és rendeltem egy jó erős kávét az elképedt pultos lánytól.

- Hány… cukorral issza? – dadogta nagyokat pislogva.

Istenem! Miért magáz mindenki?! Tizenhat éves vagyok, ember!

- Feketén iszom.

Felpattantam és a legtávolabbi asztalhoz ültem, ahol nehezebben tudtak bámulni.

Nem értettem. Itt éltem le az életemet, most mégis úgy néznek rám, mint valami hírességre. Eddig sosem vettek észre. Pont most kellett…

Szórakozottan kinéztem az ablakon, de azonnal fel is pattantam.

A kocsim körül egy csapat fiú és férfi ácsorgott, néhányan körbejárták, néhányan próbáltak belesni a sötétített ablakomon.

Aztán meggondoltam magam és dühösen visszaültem a helyemre. Ha kimegyek, és még mindig ott lesznek, akkor majd cirkuszolok.

Óvatosan körbenéztem a kávézóban és levettem a napszemüvegemet.

Az ajtón belépett egy férfi és a pulthoz ült. Megakadt a szemem rajta.

Ismerős mozgása volt, mintha már láttam volna.

A teste izmos volt, ez jól látható volt a ruháin keresztül is. Nyár volt, de bőrdzseki feszült rajta és egy fekete farmer.

A lábán márkás cipő.

Feszülten figyelve vártam, hogy meglássak valamit az arcából.

Kávét kért, hallottam, ahogyan leadja a rendelést mély hangján.

Aztán megfordult. És egyenesen a szemembe nézett.

Hátrahőköltem. Nem lehet.

Mi történt Hillsboroban hat hónap alatt?!

A férfi felém jött és leült velem szembe. A szeme úgy elkerekedett, hogy azt hittem, mindjárt kiesik a helyéről.

- Te vagy az, Emily? – kérdezte szinte suttogva.

- Reed… - nyögtem ki akadozva. – Mi történt veled?