12.

A mai számomra különleges nap, szóval egy fejezettel, meg egy kis részlettel jelenek meg. :) Ma van a születésnapom, egészen pontosan a 17. Ne haragudjatok a késésért, de a mai napra tartogattam a frisset.:)

Félek.

Lecsúsztam a lányvécé csempéjére és átöleltem a térdemet.

Félek!

Bennem egy kislány kiáltozott. Egy elkényeztetett kis fruska, akinek eddig állandóan cukorka volt a zsebében. És most megfosztották az édességtől.

Az önbizalmától, amitől biztonságban érezte magát.

Félek…

A fogaim összekoccantak a remegéstől. Ziháltam és egy számomra ismeretlen gombóc nőtt a torkomban, amely nem tudott feljönni. Megakadt középen és most fojtogatott.

De nem sírtam.

A sírás távol áll tőlem. Mindig is távol állt. Sosem volt vörös a szemem, nem volt szükségem vigaszra. Erős voltam, mert nem volt gyengepontom, amivel árthattak volna. Nem hagytam rést a pajzsomon.

És most, annyi év után, valaki áttört rajta.

Nem félek… Rettegek.

De volt még valami, ami majdnem elnyomta a rettegést. Gyűlölet, olyan mértékben, hogy ha csak eszembe jutott a neve, a szemem akaratlanul is résnyire szűkült, a térdemet ölelő kezek ökölbe szorultak és ordítani támadt kedvem. Miatta kiszolgáltatott lettem, védtelen.

Amikor meghallottam a csengőt, az agyam automata lett. Nem akartam megmozdulni, de mégis feltápászkodtam és bevonszoltam magam az egyik fülkébe. Magamra csuktam az ajtót és kizártam minden hangot magam körül.

Az idő közben felismerhetetlenül haladt. Néha öt perc volt két csengő között, néha két órahossza. Nem is figyeltem rá. Csak ültem a lehajtott WC-ülőkén, átöleltem magam és azt kívántam, bár sose találna rám senki.

A sokadik csengő után aztán ismerős hangok szűrődtek be hozzám, amire nem tudtam nem felfigyelni.

- Itt kell lennie. Egész nap nem láttam sehol, és biztos vagyok benne, hogy nem jött ki…

Reed. Miért jött vissza? Újra meg akar alázni, össze akar törni, széttépni…?

- Tényleg ennyire durva?

Emaline hangja rekedtes volt, mintha nemrég sírt volna. Csak nem átzokogta az egész napot?

- Nem tudom. Én nem ismerem úgy, mint te. Milyen szokott lenni általában? – Reed hangjából őszinte kíváncsiság áradt.

- Emilynek… bonyolult természete van. Kiszámíthatatlan. – Mélyet sóhajtott. – Néha azt hiszem, ő az egyetlen, aki megért, néha pedig olyan hideg, mint egy jégszobor. De kétség kívül a legerősebb személyiség, akivel valaha találkoztam.

Néma csönd. Aztán még egy sóhajtás.

- Akkor igen. Annyira durva.

Emaline felszisszent és járkálni kezdett. Egyre közelebb az én fülkémhez.

Nem vártam meg, amíg megtalál. Lemásztam az ülőkéről és kinyitottam az ajtót.

Reed és Emaline tágra nyílt szemekkel méregettek.

Akkor valami megváltozott bennem. Ahogy megpillantottam őket egymás mellett… a látvány mindent kiölt bennem, ami visszatartotta az igazi énemet.

A jobbik felem haldoklott. Kétségbeesetten próbált még utoljára megakadályozni, utolsó leheletével értem kiáltott. Nem tehetem. Én nem vagyok rossz.

De ahogyan újra végignéztem a két személyen, akik képesek voltak őszinte, fájó és ismeretlen érzéseket kicsikarni belőlem, egy végső döféssel örökre elhallgatott a jobbik részem.

Csönd volt. Körülöttem és bennem egyaránt.

Elmosolyodtam és lehunytam a szemem.

- Kik vagytok ti? – Megindultam és az érzékeimre hagyatkozva lassan feléjük sétáltam. – Mit hisztek?

- Én csak a barátod akarok lenni. – Emaline hangja megállított. – Hálás vagyok, amiért törődtél velem.

Vártam. De most semmi sem fegyelmezett belülről.

Kinyitottam a szemeimet.

Jobb kezem villanásnyi gyorsasággal előrenyúlt. A fekete ige zabolázatlanul elhagyta az ajkaimat.

Még csak meglepődni sem volt idő. Emaline teste a csempére csapódott.

A reccsenés, ami betöltötte a halálos légkört, émelyítő volt. Szinte rögtön folydogálni kezdett a vér a feje alól.

Reed meg sem mukkant, mintha minden nap egy törött koponyájú emberen próbálna segíteni.

Higgadtan lehajolt az eszméletlenül heverő szőke lányhoz, mintha én ott sem lettem volna.

Feldühített. Hogy merészel tudomást sem venni rólam?!

A kezemet még nem húztam vissza. Most Reed felé irányítottam.

Könnyedén felemeltem, az ujjaimmal gördülékenyen irányítottam a mágia fonalait. Gúzsba kötötték a vékony testet és felém fordították.

Komoran elmosolyodtam.

- Rólam nem szerencsés dolog megfeledkezni – léptem közvetlenül elé.

- Mi vagy te? – kérdezte határozottan. Nem félt, nem volt dühös. A szemeiben kíváncsiság égett.

- Ember vagyok, Reed. – A hangom régi gúnyosságában pompázott. Szabadabbnak éreztem magam, mint valaha. – Csak éppen egy tehetséges példány.

- A külsőd valóban ember. – Bólintott, majd hirtelen pislogás nélkül rám meredt. – De azt nem akarom elhinni, hogy a belsőd egy szörnyeteg.

Torz vigyor terült el az arcomon.

- Miért ne hinnéd? Azt sem tudod, ki vagyok.

Nem válaszolt. Csak bámult rám kitartóan.

Lassan elkomorodtam.

- Mielőtt te is úgy végzed – intettem fejemmel Emaline felé. – árulj el nekem valamit! Mi a fenét tettél velem ma reggel?

- Megcsókoltalak.

Tömör és közönyös válaszától elbizonytalanodtam. A mágia sötét fonalai egy kicsit meglazultak Reed teste körül.

- Engedj el, Emily!

- Nem! Megint… - Elakadtam. Nem bírtam kimondani. „Megint bántani fogsz…”

- Esküszöm, nem mondok senkinek semmit, csak engedj el és hadd vigyem Emaline-t kórházba!

Lenéztem a földön mozdulatlanul heverő lányra. A feje körül a vér már lassan megalvadt, az arca olyan fehér volt, mint a csempe, amelyen hevert.

- Szerintem már halott – néztem vissza Reedre kifejezéstelen arccal.

- Még nem, de ha nem sietünk, akkor az lesz.

Újra végignéztem Emaline-en. Fenébe, megölni azért nem kellene!

Elengedtem Reedet, aztán szó nélkül otthagytam.

Volt egy kis elintéznivalóm.

- Damien? – kiáltottam fintorogva. Teljesen idiótának éreztem magam.

Mégis miért hittem azt, hogy majd pont ugyanazon a helyen lesz, mint legutóbb? Ráadásul délután egy óra volt. Ilyenkor a vámpírok mélyen alszanak.

- Kedves, megleptél. Azt hittem, rendíthetetlen vagy.

Megfordultam. Damien a gyorsétterem falának támaszkodva méregetett. – Végül meggondoltad magad?

Még egy pillanatig haboztam. Vártam, hogy jobbik énem vitába szálljon.

De csak csönd volt.

- Igen – válaszoltam közönyösen.

- Pont jókor, mert éppen akadna számodra valami… - Lassan előre lépdelt. – Van egy lidérc, nem messze innen egy mocsárnál tanyázik. Meg kell semmisítened.

Elhúztam a számat. A lidércek ártalmatlan, gyenge lények voltak, akik néha elhagyták a búvóhelyüket embereket ijesztgetni és dögökből táplálkozni.

Ilyen könnyű melóra azért nem számítottam…

- Rendben, vállalom. De mit árthat holmi lidérc egy befolyásos vámpírnak? – kérdeztem szemöldök ráncolva.

Damien szeme megvillant.

- Nem azért kértelek fel, hogy fecsegjünk egész nap. Te csak végzed a munkád, én pedig méltón megfizetlek a segítségért.

Megvontam a vállam. Ameddig fizet, addig én befogom, ha arra kér.

- Szóval indulj el innen egyenesen kelet felé, aztán amikor az erdő ritkulni kezd, már látni fogod a mocsárt. – Mosolyogva a vállamra tette a kezét. – Ne hagyj nyomokat magad után.

Felhorkanva leráztam magamról a kezét.

- Csak semmi személyeskedés… - fordultam el és indultam a mocsár felé.

- Holnap reggel keresni foglak és átadom a fizetségedet – kiáltott még utánam, mire megvontam a vállam. Nekem aztán oly mindegy.

A lépteim halkan neszeztek az erdőben. Rajtam kívül semmi nem járhatott ott, teljes volt a csönd.

Nem csoda. A lidérceket az állatok is messziről elkerülik.

Tíz perc sem telt bele, hogy az erdő egyre ritkásabb lett, a fák nyálkásak, a föld a lábam alatt pedig egyre puhább és sikamlósabbá vált.

Már közel járhatok, gondoltam közömbösen.

Amikor megláttam az első lilás fényt, eszembe jutott, hogy még sosem láttam igazi, élő lidércet. Rengeteget hallottam már róla anyámtól és a könyvekből, saját szemmel azonban még sosem láttam.

A kis tüzek egyre gyakoribbak lettek, először csak a lábam melletti tócsákban jelentek meg. Végül megpillantottam a sekély mocsarat, ahol szintén kékes-lilás tüzek lobogtak a vízen.

Nem messze, a mocsár közepén álló kiszáradt fa tövében egy árnyék gubbasztott.

Tudtam, hogy megtaláltam – az árnyék lassan kúszni kezdett, amikor megálltam a mocsár szélénél.

Meg sem vártam, hogy elérjen. Ahogy felvillant csillogó fekete szeme, lesújtottam rá.

A fekete mágiafonalak úgy roppantották össze, mint egy darabka műanyagot.

Nem kérdeztem, nem vártam és beszéltem meg vele, hogy miért vagyok itt.

Egyszerűen, könyörtelenül elvégeztem a munkámat.

Hát ez lesz az új életem? Ez történik az emberrel, ha az egyik fele eluralkodik rajta?

Felborul az egyensúly, futott át az agyamon. A jó és rossz közötti egyensúly bennem már nem létezett.

De a legfélelmetesebb, hogy ez tetszett.

Többé nem voltak erkölcsi korlátaim, nem voltak gátlásaim. Nem volt semmi, ami megmondja, hogy gondoljam át még egyszer a dolgokat, hogy talán nem cselekszem helyesen.

Most minden tökéletesen helyesnek tűnt. A magam ura voltam és többé nem bizonytalanított el semmi és senki.

A pajzsom éppé vált, előttem mindössze egyetlen határozott cél lebegett; Hatalom.