13/3

Ezer bocsánat a figyelmetlenségemért, de ezt a részletet kihagytam.:S

- Ugyanezt kérdezhetném én is tőled. – Végigmért, aztán értetlenül újra rám nézett. – Megváltoztál. Nagyon.

- Te is – intettem felé, aztán hátradőltem, amikor megjött a pincér a kávénkkal. Amilyen gyorsan csak tudta, letetette és eltűnt. Belekortyoltam a keserű löttybe, aztán várakozón felnéztem Reedre. – Szóval? Mesélj, rád sem ismerek.

Elmosolyodott és fáradtan megcsóválta a fejét.

- Ez bonyolult.

- Talán mégsem – húztam el a számat és keresztbe fontam a karom a mellemen.

Zavarában félrenézett. Éppen a kint tolongó tömegre.

- Itt meg mi történik? – hökkent meg a sok férfin, akik körbe álltak valamit – ugyanis a kocsimból semmi nem látszott, úgy körbevették.

- Semmi érdekes – morogtam bosszúsan és rámeredtem a kávéra. Eszembe jutott az utolsó napom itt. Amikor majdnem megöltem Emaline-t, előtte pedig Reed…

- Hogy van Emaline? – kérdeztem szórakozottan, hátha ki tudom űzni a fejemből azokat az emlékképeket.

Visszafordult és most ő meredt rám.

Szinte láttam a szemében neki is leperegni mindent, ami akkor történt.

- Jól, azt hiszem. Elég durva agyrázkódása volt és sok vért is vesztett. Nem kellett volna sok neki… - Elakadt, és lehajtotta a fejét. – Emily?

- Igen? – Felhajtottam az összes kávét.

- Gondoltál ránk valaha?

Meglepett a kérdése. Az őszinte szavak visszavonhatatlanul kibuktak belőle.

- Az utóbbi időkben néha. De lehet csak azért, mert visszajöttem. Tudod, néha vannak bizonyos megérzéseim… - Egy kicsit jobb kedvem lett. Így legalább már értem, miért jutott eszembe mostanság olyan gyakran a régi életem. Az is csak egy megérzés volt, semmi több.

Reed szorosan összezárta az ajkait. Talán ideje továbbállnom, mielőtt még valami elfajulna.

- Ne haragudj, mennem kell. Nem ok nélkül vagyok itt. – Halvány mosollyal gondoltam arra, hogyha tudná, mit művelek mostanság, valószínűleg nem nézne úgy rám, mint egy régi jó ismerősre.

- Meddig leszel a városban? – kapott a kezem után, de azonnal el is rántottam. Reed lassan visszahúzta a sajátját, de még mindig várta a válaszomat.

- Ameddig muszáj.

Elfordult. Ezt végszónak vettem.

A pultra dobtam egy tízest menet közben, intettem a kiszolgálónak, hogy tartsa meg, aztán lehajtott fejjel a kocsimhoz mentem.

Elhessegettem a nagy csapat hímfalkát, és gyorsan indítva, csikorgó kerekekkel elszáguldottam.

Miközben szitkozódva kerülgettem a szétszóródott embereket, különös dolgok jártak az eszemben. Személyek.

Anya, Kaila, Oliv.