14/1

Úgy véltem ideje egy képet Emilyről is felrakni. Hát, valami ilyesmire gondoltam...:D

Lassan fékeztem. Bizonytalanul.

Miért jöttem ide? Hat hónapja már, hogy nem mondhatom az otthonomnak a fölém tornyosuló, régi típusú házat. Most mégis úgy léptem át a kapun, mintha hazaértem volna egy hosszúra nyúló nyaralásból.

A cipőm hangosan kopogott, miközben az ajtó felé lépkedtem.

Benyitottam, de ott meg is torpantam. A házban néma csönd uralkodott.

Mi van, ha már nem is itt laknak? Vagy már elfelejtettek…

Hirtelen egy vörös fej bukkant elő a nappaliból. Kaila…

- Elnézést… - kezdte óvatosan. – Maga meg mit keres itt?

Az égnek emeltem a tekintetem, amit ő nem láthatott a napszemüveg takarása miatt.

- Még csak nagykorú sem vagyok! Miért magáz mindenki?! – fakadtam ki ingerülten és lekaptam a szemüvegemet.

Kaila szemei egy pillanatig üresen meredtek az arcomra.

- Nem lehet…

Az egyik szemöldököm a homlokomba ugrott.

- Miért nem? – kérdeztem gúnyosan. Átjárt az ismerős érzés, és nem tagadhattam, mennyire tetszett. – Talán arra számítottál, hogy meghaltam?

Nem bírt megszólalni. Legalábbis úgy tűnt. Mintha a torkán akadt volna valami, csak kidülledt szemekkel tátogott.

Anya rohant be az előszobába.

Könnybe lábadt a szeme és szorosan megölelt.

Fogcsikorgatva tűrtem, hogy zokogva belém kapaszkodjon. Dühös voltam. Dühös, amiért sosem mutatta ki, hogy szeret. Gyűlöltem, hogy csak most vettek észre, amikor feltűnt a hiányom. Talán eddig csak egy kellék voltam, csupán egy bútordarab a házban. Nem túl feltűnő antik darab, egy komód. Jól mutat ott, ahol van, de ha tönkremegy, kidobod. Aztán rájössz, mégiscsak kellett volna oda. A nélkül a ház kissé hiányos.

De nem fontos, hogy pótold. Annyira azért nem feltűnő az az üres sarok.

Undorodva ellöktem magamtól anyámat.

- Mégis mit gondolsz? Ne érj hozzám! – sziszegtem és még egy utolsó pillantást vetettem döbbenten álló nővéremre, aztán sarkon fordultam.

Az ajtót amilyen erősen csak tudtam, bevágtam magam mögött. A nagy csattanástól az egész ház visszhangzott.

Mégis minek jöttem ide? Semmi keresnivalóm többé itt. De még a városban sem. Ez az. Elintézem, amiért jöttem, aztán újra elmegyek, és most sem fogok visszanézni.

Remegő ujjakkal tárcsáztam Damien számát.

Alig csöngött ki, máris felvette.

- Emily? Végeztél?

- Mondd, hogy nem azt a tíz éves kislányt kell megölnöm! – ordítottam minden feszültségemet belesűrítve.

A vonal végén néma csönd lett. Csak egy halk szuszogás jelezte, hogy Damien még ott van.

- Damien… mi a francot ártott ő neked?!

- A te dolgod az, hogy ne kérdezz, hanem csak végezd a munkádat. És drágám… - A hangja vészjósló lett. - …ne becsüld alá.

Mostani nevén, Maya River bájos mosollyal lehuppant az egyik fotelba és kényelmesen elnyújtózott.

A mai nap is eltelt. És még mindig él. Ez igen!

Behunyta a szemét és ellazította minden izmát.

Istenem, szerette ezt a testet! Fiatal volt, puha és ártatlan. Az egyetlen bökkenőt az egészsége jelentette.

Habár emiatt nem bosszankodott. Úgyis visszatér. Mindig visszatér.

Szórakozottan visszagondolt előző testére. Az sokkal tartósabb volt. Könnyebb volt vele mozogni, fürge és hajlékony lábakkal rohanhatott az ellenségei elől, nem kellett védelmezőket szereznie maga mellé. És persze gyönyörű volt. De még mennyire!

Nem baj. Legközelebb majd megint gyönyörű lesz. És felnőtt nő.

Nyílt a bejárati ajtó, de nem vette a fáradtságot, hogy felnézzen. Úgyis tudta, hogy ki az.

- Jó, hogy jöttél – kezdte csendesen. – Hol kóborolt ma az én hűséges szolgám?

Magas, izmos férfi lépett be a nappaliba. Sötét haját hátrasimította homlokából és fáradtan dobta le az egyik székre a bőrkabátját.

- Kérlek, ne szólíts így… - motyogta mély hangján.

- Úgy szólítalak, ahogy nekem tetszik. – Maya cseppet sem emelte fel a hangját. Mégis úgy hatottak a férfira a szavak, mintha a képébe ordított volna. Maya elmosolyodott, majd közönyösen folytatta. – Egyébként mostanság itthon kell majd lenned. Bérgyilkost küldtek értem és meg fogsz védeni.

A férfi összepréselte ajkait, a fogát csikorgatta.

- Nagyon csinos. Majdnem annyira, mint amilyen én voltam ötven éve.

A férfi tudta, hogy Maya arca vágyakozást tükröz. Nem is kellett ránéznie. Már hat hónapja, hogy neki szolgált, és ez alatt az idő alatt megismerte a lány titkát. Tudta, mennyire szerette az előző testét.

Valahogy mégsem tudta sajnálni, hogy most egy tízéves testében van. Megérdemelte, hogy kiszolgáltatott és fizikailag védtelen legyen.

A férfi nem tagadhatta, mélységesen gyűlölte. Sosem akarta eladni a lelkét. De akkoriban jó ötletnek tűnt.

Akkoriban…

Megrázta a fejét és inkább a szobájába ment.

Halkan becsukta maga után az ajtót és arra a néhány régi matracra huppant le, ami fekhelyül szolgált. A tarkója alá tette a kezét, a bokáját keresztbe fonta.

Bérgyilkossal sosem volt még dolga. Tudta, hogy most talán tényleg kockáztatnia kell az életét, és használnia az erejét, amit a lelke szabadságáért cserébe kapott.

Helyes, gondolta halvány mosollyal ajkán. Végre valami izgalmas.