8.

No rizsa, itt a friss :D Olvassátok:)

Kinyitottam a szemem, és ezzel egyidőben elképedtem.

Aludtam?!

Méghozzá nem is akármilyet, gondoltam miközben felültem és megmozgattam zsibbadt végtagjaimat. Meg sem moccanhattam, amíg szunyáltam.

Az órám délelőtt fél tízet mutatott, amin szintén meglepődtem. Ez meg…?

Nyújtózkodva felkeltem az ágyamból és elmentem a fürdőbe egy alapos zuhanyzást és fogmosást megejteni. Úgy éreztem magam, mintha nem is csak kilenc órát aludtam volna, hanem egy teljes hetet.

Be kellett vallanom magamnak, hogy erre mostanság azért már szükségem volt.

Felkaptam a megszokott fekete farmeremet és egy szürke, szakadt topot. Ma még arra is volt időm, hogy a hajamat megszárítsam – vagy legalábbis félig – és egyenesre fésüljem.

Amikor készen voltam, csodálkozva forogtam körbe-körbe, mint egy zakkant. Azt néztem, hogy ahányszor fordulok, a hajam tisztán látható a hátam mögött.

Mikkor lett nekem ilyen hosszú sörényem?!

Elég régen figyeltem oda magamra.

Lementem a konyhába és kitöltöttem magamnak egy csésze kávét.

Odalent Kaila és Oliv a nappaliban ücsörögtek a tévé előtt. Amikor észrevettek Kaila erőltetett mosollyal rám nézett.

- Jó reggelt!

Nem tudtam megállni, hogy gúnyosan visszamosolyogjak.

- De még milyen jó.

Fogtam a kávémat és kivonultam a tornácra. Rámeredtem a fámra és éreztem, hogy elönt az önsajnálat.

Selejtnek születtem.

De még mielőtt jobban belegondolhattam volna a dolog igazába, erős szédülés tört rám.

Elgyengülve belekapaszkodtam a korlátba, a csésze hangosan tört szilánkokra a csempézett padlón, kicsúszott a kezemből.

A gyomrom élesen megfájdult, de csak némán összecsuklottam.

A fogam hangosan csikorgott, ahogy megpróbáltam magamban tartani a sikolyaimat.

Gyorsan, te hülye! Enned kell valamit!

Jobbik énem hangja most idegesen ordítozott a fejemben, de alig tudtam odafigyelni. A gyötrő szúrás a hasamban elborította a gondolataimat és megpróbáltak mindent kizárni.

Haldoklom?

A másik felem nem pánikolt be. Csak gúnyolódott.

Szóval ennyi? Éhhalál? Így akarsz megdögleni?

Homályos látással felkapaszkodtam és görnyedve, egyik kezemmel a hasamat szorongatva, bebotorkáltam a konyhába.

A másik kezem folyamatosan tapogatózott valami után, ami segít talpon maradni. Végül eljutottam a hűtőhöz.

Nagy nehezen kirántottam az ajtaját, mindezt egy mukkanás nélkül, pedig a fájdalomtól kezdett szétrobbanni a fejem.

Az első dolgot, ami a kezem ügyébe került kiszedtem és megnéztem.

Egy paradicsom.

Fintorogtam és már éppen el akartam hajítani, de akkor a gyomrom még jobban megfacsarodott. Gyerünk, meg tudom enni! Ha nem teszem meg, sosem kelek fel innen.

Alig bírtam a számhoz emelni a kezem, de végül sikerült.Behunytam a szemem, visszatartottam a lélegzetem és nagyot haraptam a piros biliárdgolyóhoz hasonlatos növénybe.

Az íze rosszabb volt, mint vártam, de igyekeztem minél kevesebben rágni és gyorsan lenyeltem.

Először csak még jobban fájt a hasam. Öklendezni kezdtem, az az egy falat is vissza akart jönni. Mély levegőt vettem és megdörgöltem verejtékező homlokom.

Aztán a szúrás lassan csillapodott, a gyomrom már nem háborgott eszeveszetten. Felbátorodva újabb falat paradicsomot erőltettem magamba.

A leve lefolyt a szám szélén, de nem is bántam. Inkább átöltözök később, amint nem az életemért kell már küzdenem.

A fájdalom egyre csak csillapodott, és már csak kétfalatnyi paradicsom maradt a kezemben. Újra beleharaptam.

Egyben lenyeltem a falatot és lihegve elterültem a konyha padlóján. Oldalra fordultam és a hideg csempéhez nyomtam az arcom.

Végül bekaptam az utolsó falatot is, aztán a megkönnyebbüléstől azonnal elnyomott az álom.

- Hogy a fenébe lehettek ilyen felelőtlenek?!

A hangos ordítozásra felkelni nem egy kellemes dolog. Belesajdult a fejem, ami eszembe jutatta, hogy nemrég az éhhalál széléről küzdöttem vissza magam. Te jó ég! Egy paradicsomnak köszönhetem az életemet…

- De hát nem is hallottunk semmit!

Ez Oliv ideges, könyörgő hangja volt. Gondolatban elmosolyodtam, mert még nem éreztem a testem. Máris jobb a kedvem, ha a két vegaidióta bosszankodik.

- Azt állítod, hogy még a puffanást sem hallottátok, ahogyan elterült? – Ezt a hangot már ismerem. Mintha Benjamin lenne…

- Csönd legyen! – Wayne? – Úgy látom, lassan magához tér. Tyler, kapd fel és vidd a szobájába.

Nem éreztem, ahogyan felkapartak a csempéről, csak az enyhe himbálózást. Hallottam a lépcsőn dobbanó léptek zaját, egyszerre többet is, mintha páran követnének.

Valószínűleg így is van. De már igazán érezhetném a testemet.

Ez viszont csak akkor következett be, amikor lefektettek az ágyamra. Azonnal felpattant a szemem és mélyeket lélegezve, lassan felültem.

Egyszerre talán tíz kéz is megpróbált visszanyomni, mire haragosan, artikulálatlanul felkiáltottam.

Dühösen körbekémleltem. Anyámon és Emaline-en kívül mindenki itt volt. Kaila, Oliv, Dwayne, Tyler, Benjamin.

- Hadd térjek már magamhoz… - motyogtam. A hasam éhesen megkordult, ami egy megkönnyebbült sóhajt váltott ki belőlem. Ha korog, az már jó jel.

- Mi történt veled? – ült le az ágyam szélére Benjamin és aggódva megfogta a kezemet.

Egy pillanatig bámultam, ahogyan összefonja az ujjaimat, majd megfeszítettem az állkapcsom és elrántottam.

- Az, hogy rosszul lettem, még nem jelenti azt, hogy majd pont te fogdoshatsz.

Nagyot nyelve felállt és Tyler mögé állt.

Benjamin, aki első nap szemét módon lekapott, ő akar itt nekem kedveskedni?! Na, azt már nem.

- Egyébként csak egy kis rosszullét. Ennem kellene valamit, ennyi az egész. – Megvontam a vállam.

- Mégis mennyi ideje nem ettél, hogy elvesztetted az eszméletedet?

Kaila hangjában mintha őszinte aggodalom bujkált volna.

- Nem tudom… négy, maximum öt napja…

De be sem tudtam rendesen fejezni, mind az öten egyszerre hördültek fel.

- Jó, akkor most azonnal kelj fel – parancsolgatott Wayne, mire felvontam az egyik szemöldököm. – Megyünk és eszünk valamit.

- De én választok – derültem fel és már le is szálltam az ágyamról, hogy átöltözzek.

- Ó, és egyébként itt a kaucsuk – dobott az ágyra Benjamin egy kis barna zacskót.

Aztán mindannyian kivonultak.

Végre! Ma este hamburgernél nem adok alább!

A Szakadék első díja :D

Igaz, hogy a Szakadék csak úgymond... mellékblog, amíg felépülök a Megpecsételve fáradalmaiból, de mégis, úgy érzem, kezdi kinőni ez a történet magát.

Mindegy is, a díjat nagyon szépe köszönöm NaLine írótársamnak. :)

A díj szabályai:

1. Köszönd meg attól, akitől kaptad!
2. Írj a történeted folytatásáról három dolgot!
3. Küldd tovább minimum kettő írónak, és értesítsd őket!

1. Ezer köszönet Naline.:)

2. A három dolog:

- Emily később belekóstol valami újba...

- Valaki eltávozik a történetből...

- Valaki viszont belép...:D

3. Mivel ilyen díjat még nem adtam tovább, úgy gondolom, hogy téynleg csak két író lenne, akinek tovább küldeném.

Hát persze, hogy az egyikőjük Bells, aki elindított a fejlődésem útján, akinek az írásait nem tudom megunni és a mai napig számíthatok rá..:)

A másik író pedig, akinek magával ragadott a története, az Niara Stanfire, Az árny és fény írója. Niara, remélem sikerül kiadnod ezt a remek történetet :)

Mégegyszer nagyon szépen köszönöm NaLine :))

7.

Kissé elsietve, de mégis szerettelek volna titeket kárpótolni a késedelemért. Remélem azért élvezhető... :)

[Kaila...:)]

- Emily! – kiáltott fel a legmagasabb. Ugyanolyan vöröses barna haja volt, mint a mellette vigyorgó Benjaminnak, kivéve, hogy ez a srác inkább szálkás volt, mint izmos. Tipikus mágus... – Te jó isten! Hogy nézel ki? Mint egy csontváz!

Elém szaladt, és gyengéden, mégis bordaropogtatóan megölelt.

Annyira meglepődtem, hogy még a cigi is kiesett a kezemből.

Lassan közelebb jött a másik kettő is, Benjamin a szokásos kaján vigyorával.

Az engem szorongató fiú válla fölött próbáltam jobban szemügyre venni őket.

A harmadik srác szintén inkább szálkás volt, a haja egy árnyalattal barnább volt, mint a másik kettőé. Ő a magas mögött állt és barátságosan rám mosolygott. Az ő arca volt a legismerősebb.

- Engedd már el, te hülye! – feszegette le rólam Benjamin a fiút. – Nem emlékszik ránk.

- Dehogynem! Ugye emlékszel még rám, Emmy?

- Hogy ki? – néztem vissza értetlenül a magas szemeibe.

A srác végre megértette, legalábbis az arcán az értelem kezdett felderengeni. Szomorkásan féloldalas mosolyt villantott és az egyik kezét nyújtotta.

- A nevem Tyler. A legidősebb. – A mosolya vigyorrá szélesedett. – Mindig én bújtattalak el, ha ez a két perverz zaklatott.

Úgy néztem rá, mint egy elmebajosra.

Bár az arca, valóban… mintha már láttam volna. Pont a testalkatához illett. Keskeny állak, kissé kisfiús vonások, telt ajkak és hatalmas zöld szemek.

Elgondolkodva végigmértem újra a harmadikat is, aki még mindig csak mosolygott. Nagyon hasonlított a Tyler nevezetű fiúra, csupán azzal a különbséggel, hogy talán velem egy magas lehetett, és a szeme a Benjaminéhoz volt hasonlatos. Jéghideg, de inkább kékes, mint szürke.

Végül mindhármon végignéztem, és valóban ismerősek voltak így együtt. Csak azt nem tudtam még mindig, hogy honnan.

A három fiú kissé zavartan konstatálta fürkésző tekintetem, de egy szót sem szóltak.

- Szóval ti testvérek vagytok? – érdeklődött Emaline, amíg a fiúkat méregettem, hátha mégis beugrik valami… egy kis emlék foszlány legalább.

Tyler, mintha eddig észre sem vette volna a mellettem némán ácsorgó Emaline-t, most érdeklődve ránézett és azonnal azt a tipikus csajozós vigyort villantotta fel.

- Kihez van ekkora szerencsém? – dorombolta félig leeresztett szemhéjjal. Csak úgy sütött róla a kéjvágy…

- A nevem Emaline. És ne is álmodj, öcskös. Foglalt vagyok – fordult felém vigyorogva. Kis híján elröhögtem magam, de inkább a számra tapasztottam a kezem és elfordultam, mintha valami érdekeset fedeztem volna fel a kertben.

- Foglalt? – nyöszörgött Tyler. – Biztos, hogy ilyen pasit, mint én, sehol nem találsz.

Az milyen biztos!

- Nem is kellene.

A vállam kegyetlenül rázkódott a visszatartott nevetéstől.

- Jaj, dehogynem! Vagy féltékeny típus a pasas? Azért nem mered bevallani, hogy tetszem?

- Nem.

Odafordultam, hogy lássam a jelenetet. Tyler egyre közelebb araszolt Emaline-hez, aki csak fesztelen mosollyal nyugtázta a dolgot.

- Leszbikus vagyok – vonta meg a vállát a szőke lány, mire Tyler olyan arcot vágott, amitől nem bírtam tovább és kitört belőlem a röhögés.

Mindenki velem nevetett, kivéve Tylert, aki úgy nézett Emaline-re, mintha most esett volna le közénk egy űrhajóból…

- Szóval kaucsuk? No problem – vigyorgott tele szájjal Tyler. – Holnapra hozok egy keveset.

- Végül is miért kell ez a szer nektek? – kérdezte Wayne, aki rögtön az után méltóztatott bemutatkozni, hogy kiröhögtük magunkat.

- Van valaki, akinek szeretnénk kiegyenlíteni a számlát – fintorgott Emaline és megkavarta az asztalon gőzölgő trutymót.

- Azt inkább majd én… - vettem ki a kezéből a fakanalat, amikor kilöttyentette.

Némán nézte mindenki, ahogy alaposan felkavarom az undorító krémet.

- Mennyi az idő? – kiáltott fel hirtelen Emaline, megtörve a csendet.

- Hm… - Tyler az órájára nézett. – Fél kilenc.

- Hayley már egy órája ott lehet nálam! – sikoltotta elkerekedett szemekkel és eszeveszetten rohangálni kezdett a szobában. – Hol a telefonom? A pénztárcám? Ide tettem az ágyra!

- Az oltár mellett nézd meg – intettem a hátam mögé.

Odaszáguldott, majd egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében zsebre dugta mind a kettőt. Aztán köszönés nélkül kirohant a szobámból, az ajtót jól becsapva maga után.

- Az egy antik! – morogtam a remegő ajtóra bámulva, feleslegesen. A tornádó már valószínűleg ki is ért az utcára.

- Szeleburdi egy csajszi. Mondhatni tökéletes ellentéted. – Wayne kíváncsian rám nézett. – Mégis hogy lettetek barátok?

- Nem vagyunk barátok – morogtam.

Védekezőn feltartotta mindkét kezét és elfordult, hogy kibámulhasson az ablakomon.

- Van egy ötletem! – kiáltott fel hirtelen Tyler, mire mindkét testvére fáradtan felnyögött. Értetlenül néztem rájuk. – Menjünk szórakozni!

- Szórakozni? – visszhangoztam bizalmatlanul.

- Mi van, még a szót sem ismered? – vigyorgott szemtelenül és még mielőtt elhátrálhattam volna, megölelt. – Nyugi már, régen nem voltál ilyen…

Egyre jobban szorított, ezzel egyenes arányban nőtt a dühöm, és szorult ki a levegőm a tüdőmből..

- Komolyan. Engedj el – sziszegtem az utolsó adag oxigénemet felhasználva, mire gyorsan eleresztett.

Amint hátralépett, vicsorogva megragadtam az orrát és a képébe másztam.

- Ne merj még egyszer ölelgetni!

- Jó, csak ne szorongasd az orrom! – vinnyogta kérlelőn. Még egy utolsót rántottam rajta, aztán hagytam, hogy zsebkendőért kiáltozva szitkozódjon.

Benjamin nevetve dobott egyet a kezébe. – Majd megszokod. Engem is így üdvözölt. Azóta nem merek hozzá érni…

Felhorkantam és inkább lementem elszívni egy cigit.

Idióta banda…

Meggyújtottam a kis fehér hengert, és mélyen beleszívtam. Szinte azonnal megnyugodtam, ahogy a sűrű füst megtöltötte a tüdőmet. Egy másodpercig benntartottam, amíg lehunytam a szememet. Aztán az orromon keresztül kifújtam.

Nem akartam semmire sem gondolni. Csak a füstre, ahogy ki-be áramlik a légcsövemen keresztül.

Jó volt a meg szokott mozdulatokkal a számhoz emelgetni a kezem, egyre inkább megbékéltem mindennel. Nem egy konkrét dologgal, hanem egyszerre mindennel. Nem érdekelt sem a három srác, akik az emeleten ki tudja, mit művelnek, sem Emaline és a mássága, de még a családom sem.

A nevetésem visszhangja élt csak a gondolataimban. Hallgattam a némaság mögött. Furcsa volt, és idegen. Így visszagondolva már nem is emlékeztem, mikor nevettem utoljára.

De most még ez sem tudott sokáig foglalkoztatni. Behunytam a szemem és kiürítettem az elmémet.

Most csak én voltam, és a sötét hátsó kert.

Nyugalom, béke és…

- Emily!

A fejem beletörődően bicsaklott előre, amikor meghallottam magam mögött Tyler lelkes hangját.

Kinyílt a teraszajtó, jobban mondva kivágódott, és ezzel egyidőben elbúcsúztam a kellemes magánytól. Hát ennyi jutott nekem a csendes éjszakából?

- Gyere!

- Állj! – kiáltottam dühösen, amikor elkapta a csuklóm. Kirántottam a kezem, mire Tyler értetlenül visszafordult. – Először is. Szögezzük le, hogy ezen túl kerüljük az érintkezést, legyen az bármilyen nemű… Másodszor. – Lehunytam a szemem és ingerülten felsóhajtottam. – Addig nem megyek sehová, amíg végre el nem tudok szívni egy teljes szál cigit!

6.

Esdeklem a bocsánatért...tényleg sokat késtem :S De egyszerűen most semmi ihletem nem volt, így is eléggé összecsaptam. Próbálkozok, de hát...tudjátok hogy van ez :/ Na mindegy, elég a rizsából! Jöjjön a friss :)

(Ez itt Emaline, legalábbis valami ilyensmi kinézettel él a fejemben...:D)

- A mai nap volt az utolsó, hogy Fatime belém merészelt kötni – morogtam dühösen, miközben a szekrényben kutattam anya szárított denevéragya után.

Emaline ámulva kóválygott még mindig a nappaliban, megállás nélkül, mióta megérkeztünk.. Egyfolytában valami olyasmit motyogott, hogy „Micsoda ház!”, vagy „Ó, de gyönyörű!”. Nem igazán foglalkoztam vele.

Benjamin készségesen segített kotorászni, de közben azt hajtogatta, hogy anyám biztosan mindentől megszabadult, ami a mágiához kötődik.

- Lennie kell. Ha marhaepét találtunk, akkor annak is lennie kell! – erősködtem komoran, miközben kinyitottam az egyik faládát, ami a konyha félreeső zugában volt. – Na, tessék! – gúnyos vigyorral felemeltem a kis zacskót, aminek az elején egy idétlen denevér rajz volt. – Ugye megmondtam?

- De ez akkor is hülyeség. Mi értelme ennek a szívatásnak? Elég gyerekes. – Egyik szemöldöke arrogánsan fölszökött a homlokába. – Miért nem valami komolyabbat?

Ingerültem lecsaptam a láda tetejét és bosszúsan farkasszemet néztem vele.

- Halljuk akkor briliáns ötletedet, kedves Benjamin… - mondtam meglepően nyugodt hangon.

- Indiai ónix. – Egyszerű és tömör válasza hallatán meglepődtem. – Az egy kavics – magyarázta szem forgatva.

- Komolyan, ne idegesíts fel… - figyelmeztettem, mire elnevette magát.

- Nem szándékoztalak. De a lényeg – villantott kéjes mosolyt, majd előkapott a zsebéből egy bőrszíjon lógó, fekete kis követ. – hogy ez a kicsike itt elintézi a piszkos munkát mindenki helyett.

- Olvastam már róla anyám egyik régi könyvében. Igaz, hogy rettenetesen megkínozza a hordozóját? – kérdeztem megfeledkezve mindenről. Fekete mágia! Máris jobban érzem magam.

- De még mennyire. Rémálmok, rémképek, hallucináció és persze, ne felejtsük ki az érzékszervek összezavarását. – Megvonta a vállát és a nyakláncra meredt. – Akár halálos is lehet.

- Tökéletes – hallottam meg Emaline buja hangját a hátam mögül. Észre sem vettem, mióta figyeli a mi kis párbeszédünket.

Hátrafordultam és találkozott a tekintetem a bosszú villámjait szóró szemeivel. Elfintorodtam. Nem vagyok Emaline-re túl jó hatással.

A folyosó végén megtorpantam és alaposan körbepillantgattam.

- Tiszta – súgtam a hátam mögé, mire Emaline és én egyszerre indultunk meg a lépcső felé.

Kezünkben halkan zörögtek a zacskók, amik a tiltott anyagokat rejtették.

Az egyik zacskóban hirtelen panaszosan felbrekegett egy béka.

- Hallgattasd már el! – sziszegtem és gyorsan újra körbenéztem, miközben tovább osontunk a lépcsőn fölfelé.

- Béka… - motyogta Emaline feddőn. Az égre emeltem a tekintetem. Drága Gaia, mibe kevertem magam, amikor ajánlatot tettem ennek az idiótának?

Végül csak sikerült felérnünk, berohantunk a szobámba és mindent az ágyra dobtunk.

- Hű! – lihegte Emaline és alaposan körbenézett. – Még sosem láttam ilyen szobát.

- Ja – nem bírtam megállni, hogy el ne mosolyodjak. – Teljesen egyedülálló. Én rendeztem be, és én szereztem be a bútorokat is. Még az őseimé voltak.

Megérintette az északi falnál lévő fából készült oltárt, mire megborzongott és bepánikolva rám nézett.

- Ugye nem nyírtál ki ezen semmit?

Válasz helyett csak gonosz vigyort villantottam. Emaline finnyásan beletörölte a kezét a ruhájába.

- Jólvan, kezdjünk inkább hozzá. – Sóhajtva elővettem az egyik zacskóból a repkényt és anyatejet. Az utóbbi kis üvegcsében volt. Gondterhelten meredtem a fehér löttyre. – Basszus, ezért mennyit szaladgáltunk…

- Ja. Igazán lehetnének könnyebben beszerezhető hozzávalók. Meg egyértelműek. – Bosszúsan felhorkant. – Mégis milyen gumira gondolt a könyv?

- Szerintem, amiből a radír is készül. De hogy olyat honnan szerzünk… talán annak a Benjaminnak van egy kis kaucsukból készült gumija.

Emaline gúnyosan felkacagott.

A hangjától elképedtem. Mintha csak a sajátomat hallottam volna.

De inkább nem szóltam semmit. A megrontás után úgyis elválnak útjaink, és akkor majd visszatalál önmagához.

Végül is nem vártunk túl sokáig, összekevertünk mindent, aminek egy darabos trutymó lett a végeredménye. Amiből persze még mindig hiányzott a gumi, de nem akartam ezen túl sokat problémázni.

- Inkább rágyújtok – legyintettem fáradtan, amikor Emaline végeláthatatlan nyavalygásba kezdett az utolsó összetevő miatt. Úgy éreztem, kezd előjönni a sok álmatlan éjszaka eredménye, kicsit úgy éreztem magam, mintha átment volna rajtam egy úthenger.

Amikor végignézett rajtam, sóhajtott és csak ennyit mondott: Várj, veled megyek.

Lekullogtam a lépcsőn, közben erőtlenül kikotorásztam a farmerom zsebéből a cigimet. Kicsit már megnyomódott, de nem igazán érdekelt. Még a házban rágyújtottam és persze muszáj volt összefutnom az egyik vegamániás nővéremmel.

- Emily, te gusztustalan kis idióta! Dobd el azt a büdös izét! A házban ne merj még egyszer rágyújtani! – ordította, amikor észrevett.

Emaline elképedve hátrált, amikor Kaila fenyegetően felém trappolt. Vörös hajszálai között hirtelen elektromos szikrák keletkeztek, amitől megemelkedett dús sörénye és örvényleni kezdett.

Gonosz kis mosolyt villantva most én közeledtem hozzá.

- Hoppá, hoppá! – közvetlenül előtte megálltam és mélyen a szemébe néztem. Egy kicsivel alacsonyabb volt nálam, így nem kellett nyújtózkodnom és könnyedén az ujjaim közé csippentettem egy lebegő hajtincset. – Mi ez? Az én mintanővérem mágiát használ?

Amint kimondtam, a haja úgy hullott le, mintha egy vödör vízzel locsolták volna meg. Rémült tekintete az arcomat fürkészte.

A mosolyom még szélesebb lett.

- Ajaj… - sóhajtottam. Rosszallón csóváltam a fejem és faképnél hagytam.

Remek. Egy ász a kezemben, amivel kordában tudom tartani az otthoni piszkálódást.

Kisétáltam a teraszra és nagyot szippantottam a cigimből.

Emaline mellém érve kikapta a kezemből és méregetni kezdte.

- Add vissza – szóltam baljósan nyugodtan.

- Hmm… - Alaposan megnézte, majd hirtelen beleszívott. Az elképedéstől kis híján leesett az állam.

Kifújta a füstöt, de szinte rögtön elkezdett köhögni.

- Ez nem neked való – vettem ki a kezéből a csikket, hogy meg tudjon támaszkodni a térdein, amíg fulladozik. Most valódi rosszallással néztem, ahogy kétrét görnyedve próbál levegőhöz jutni. Ennek meg mi értelme volt? Mégis mit gondolt? Hogy valamiféle utat karok mutatni azzal, hogy mérgezem magam?

Hát nem éppen, gondoltam keserűen. Én lennék az utolsó a földön, akiről érdemes lenne példát venni.

Hirtelen fura érzés járt át. Egy különös bizsergés, ami arra késztetett, hogy jobbra fordítsam a fejem.

A levegő forrón örvényleni kezdett az én fám körül. Kavargott és hullámzott, mintha a föld egyszer csak égni kezdett volna. Aztán az örvény sűrűsödni kezdett és három fiú alakját öltötte fel.

Az egyiket már ismertem.

5.

És újra elnézést a késedelemért, mostanság nem volt sok időm, de megpróbálok minés sűrűbben frissíteni.




(Egyébként valahogy így képzeltem el Benjamint, csak kicsit kevesebb szőrrel az arcán...xD)



Az első gondolatom az volt, hogy talán egy srác a suliból, aki nagyon meg akar halni, vagy legalábbis mazochista és szenvedni akar élete hátralevő részében.

Aztán megéreztem a kellemetlen zsibbadást a hátamon, ahol a keze hozzámért. Ezt az érintést össze sem lehetett téveszteni semmivel, valamikor réges-régen éreztem ilyen a bemutatkozást, jelzést.

Egy mágus!

Minden kevéske erőmet összeszedve kiszabadítottam a karomat – ami nem volt nehéz, mert legyen akármilyen erős, az én pár centis átmérőjű kezemet nem könnyű átölelve tartani, könnyedén kicsusszant a szorításból – és keményen megragadtam az orrnyergét.

A fiú dühösen felszisszent és azonnal elengedett.

Amíg kotorászott a zsebében, miközben másik kezével az orrát szorongatta, alaposan végigmértem. Erős vonások, izmos testalkat, ami nem igazán jellemző a mágusokra, sötét haj, aminek erős fényben még volt egy enyhe sötétvöröses árnyalata, napsütötte bőr, telt ajkak, amik nemrégen még az enyémre tapadtak…

Abbahagytam a feltérképezést, amikor újra elöntött a düh.

Bosszúsan, mégis fülig érő vigyorral kapta elő zsebkendőjét, hogy rátegye vérző orrára.

- Emily! Hát már meg sem ismersz?

Rezzenéstelen arccal néztem vissza rá. Talán kellene, hogy ismerős legyen?

- Emlékszel még úgy kilenc évvel ez előttről egy kis sötétvörös hajú, Benjamin nevű srácra?

- Nem.

- Mindegy, azért kösz, hogy csak a nyálkahártyámat szorongattad meg, és nem törted el az orrom – motyogta és zsebre rakta a véres zsebkendőt.

- Nem kellett volna egy boszorkányra támadnod. Tudod, hogy tudom a gyengepontotokat. – A hangom hűvös és közönyös, mint mindig, cseppet sem tükrözte a tomboló gyűlöletet, amit ennek a srácnak az érintése okozott.

- Hm. Látom, mégis emlékszel rám – mosolyodott el.

- Nem, nem igazán.

- Akkor meg honnan tudtad, hogy csak az orromat lehet megsebezni? Szerintem csak emlékszel, hogy kiskorunkban mindig így tudtál lenyomni.

- Te egy idióta vagy – motyogtam még búcsúzóul, aztán sarkon fordultam és faképnél hagytam.

- Figyelj, tudom, hogy a hajam már barna és nem vörös, na meg felnőttem és hát valljuk be, jóképű lettem…

Megperdültem és erősen összpontosítva elmormoltam egy fekete igét. Valamikor régen tanulhattam, de még most is tisztán emlékeztem rá.

A fiú megdermedt, a szeme üressé vált. A végtagjai megremegtek.

Aztán legnagyobb döbbenetemre egyszerűen megrázta magát, mint egy kutya, és kárörvendőn rám vigyorgott.

- Úgy tűnik anyád tényleg végleg eltiltott a mágiától. Pedig reméltem, hogy elég lázadó leszel a titkos tanuláshoz.

- Ki a fene vagy te? – sziszegtem közelebb lépve.

- Benjamin. De ezt már mondtam, Morcos Kislány.

Egy pillanatig töprengtem a jelzőn, amit rám mondott.

Morcos?

Aztán nem sokat agyalva a dolgon, visszakézből lekevertem neki egy pofont.

Megdöbbent persze, de nem ártottam neki. Ezzel én is tisztában voltam.

- Ennek meg mi értelme volt? – kérdezte gyermeki ártatlansággal.

- Csak kifejtettem a véleményem szavak nélkül.

Megfordultam és most már véglegesen elindultam az iskola épületébe.

Hallottam mögöttem a halk lépteket, mire még gyorsabban szedtem a lábam, magamban rettenetesen szidtam ezt a Benjamin nevezetű akárkit.

De aztán megtorpantam a messzebbről hallatszó sikolyra.

Már megtanultam felismerni Emaline hangját, igaz még csak kétszer hallottam ilyen kétségbeesettnek. De most teljesen biztos voltam benne, hogy őt hallom.

Jobbra fordultam és futva indultam az iskola melletti erdős parkocska felé, magam sem tudva, miért.

Emaline sikolyai tompák voltak és fojtottak, mintha valaki befogná a száját. Bosszúsan összehúztam a szemöldököm és elértem az aprócska tisztásra, amit alig vettek körül fák. Ott térdelt a tisztás közepén, a szájába valami rongyot tömködtek. Fatime és a bandája félkörben állt, mint mindig. Mindegyikőjüknél volt egy-egy gallyacska. Az egyik éppen akkor suhintott a megkötözött Emaline arcába, amikor én az egyik fa mögé hátráltam, mielőtt észrevettek volna.

Visszafojtottam a lélegzetemet és kinéztem a fa mögül.

- Na, mi van, te retardált kis szerencsétlen? – hallottam Fatime fröcsögését. – Most nincsen nagy szád, mert a cuki kis gót szerelmed nincs itt?

Fölhúztam a szemöldököm. Azért engem kihagyhatnának.

- Gót? – léptem ki undorodva a fa takarásából. – Azért azt hittem, jobb a fantáziád.

Fatime felém kapta a fejét, arca körül lángként röpködött a haja.

Felegyenesedett és lassan gunyoros mosolyt erőltetett magára.

- Jöttél megmenteni a csajodat?

- Fogd be a pofád… - De alighogy belekezdtem, a banda egyszerre hördült fel és valahova mögém bámultak.

Az arcokról egytől-egyig ugyanazt olvastam le. Csodálat, izgalom, kéj…

Elfintorodva fordítottam hátra a fejemet a vállam fölött.

- Te meg mit akarsz? – kérdeztem egyre inkább ingerülten.

Benjamin sötéten meredt a lányokra. Elsétált mellettem, egyenesen közéjük.

Ez megőrült, gondoltam elképedve. Cápák közé veti magát?!

De a lányok nem mertek megmozdulni. Csak bámulták a középen álló fiút, ahogyan az lehajol és nem éppen gyengéden kirántja Emaline szájából a rongyot.

- Mond a neved! – parancsolta elmélyült hangon.

- Emaline – válaszolta a földön térdepelve, és bátran szembenézett Benjamin nem sok jót ígérő tekintetével.

Sóhajtva közéjük trappoltam és némán levettem a megtépázott lányról a cipőfűzőket, amivel megkötözték.

- Kösz – mosolygott hálásan, mire elfintorodtam és felrángattam a földről. Még csak fel sem szisszent.

Elindultam, magam után húzva Emaline-t.

Fatime most térhetett magához, mert ebben a pillanatban megragadta a karomat és visszarántott. Dühös tekintetét az enyémbe fúrta.

- Engedj el – suttogtam sötéten méregetve.

- Különben mi lesz? – kötekedett sziszegve. Hiába a kemény álca, Fatime szemében felvillant a félelem.

- Ha most azonnal elereszted a karomat, esküszöm, nem ütlek meg.

Gúnyosan, remegő hangon felkacagott, amit a mögötte toporgó banda készségesen visszhangzott.

Komoran elmosolyodtam és elengedve Emaline-t, megragadtam a vörös hajkoronát, majd egyetlen mozdulattal lerántottam a földre a közben veszettül visítozó Fatime-t.

Hirtelen elegem lett mindenből. Elegem lett az állandó kiközösítésből, az állandó terrorizálásból, amit igaz én nem olyan nagy részben kaptam, mint Emaline, de nem is volt okom tűrni…
A sok gunyoros és rosszindulatú beszólásoktól, a hátam mögötti összesúgásról.

Úgy véltem, most csordult ki az a bizonyos pohár.

Vicsorogva hátralendültem és amilyen erősen csak bírtam, belerúgtam Fatime oldalába. Mivel éppen akkor akart feltápászkodni, visszaesett és nyögve a bordáihoz kapott.

Könnyek kezdtek záporozni a szeméből, de nem törődtem vele. Hallottam, hogy a nagy, rettegett lánybanda közben riadtan sikoltozik és morog, de nem mertek közelebb jönni. Inkább végignézték, ahogyan újra lesújtok, ezúttal az öklömmel az arcába.

Nem lehetett valami nagy ütés, a táplálék hiánya rendesen meggyötörte a testemet, de Fatime még így is elájult a fájdalomtól.

Dühösen fújtatva rúgtam még egy utolsót, majd újra karon ragadva az elképedt Emaline-t, visszamentünk a suliba.

Benjamin halkan kuncogva követett minket.

4.

Mindenkitől elnézést kérek a késedelemért, de most már itt vagyok, reményeim szerint lesz időm naponta frisselni.
Jó olvasást!





- Jó estét! – Felállt és a kezét nyújtotta. – A nevem Damien.

Elfogadtam a kinyújtott jobbot, de mivel nemrég a nevemen szólított, hanyagoltam a bemutatkozást.

- Volna időd beszélgetni egy keveset velem? – kérdezte észrevehetetlen eleganciával a hangjában. – Négyszemközt.

Rápillantottam anyámra, mire ő azonnal észbe kapott és felsietett az emeletre.

Mély levegőt véve leültem vele szemben a fotelba.

Ő is lassan leereszkedett a kanapéra, arcán szívélyes mosoly derengett fel.

- Úgy hallottam, te nem vagy átlagos boszorkány.

- Én meg úgy, hogy maga sem nem egy átlagos vámpír.

Felnevetett. Hangleejtése udvarias és távolságtartó.

- Valóban. Viszont úgy hiszem, a hírnév a legjelentéktelenebb dolog pillanatnyilag. Üzletről lenne szó – intett fensőbbségesen. Lenyeltem undoromat nyálas gőgje és beképzeltsége iránt, helyette érdeklődést mutatva fölhúztam mindkét szemöldököm.

- Miféle üzletet szeretne kötni velem egy befolyásos vámpír?

- Olyat, amely talán megváltoztathatja az életedet. Jól tudom, hogy nem szereted ezt az… életmódot? – Kezével körbemutatott a házban.

- Mire akar kilyukadni? – kérdeztem minden türelmemet elvesztve. Az ilyen nyájasság általában gyorsan felőröl.

- Neked szükséged van egy jobb életre, nekem pedig szükségem van egy merész és okos boszorkányra.

- Már régóta megszoktam, hogy ilyen a világ, maga pedig bárhol talál merész és okos boszikat – mosolyodtam el gúnyosan.

- Ami azt illeti, nem olyan könnyű – felállt és szórakozott járkálásba kezdett. – Biztosan tudod, hogy a boszorkányok mára elzárkóznak a fekete és fehér mágiától.

- Hát persze.

- Te mit gondolsz erről? – kérdezte elfojtott izgalommal és lassan mögém lépdelt, mintha csak véletlenül tenné.

- Gyalázatosság – vontam meg a vállam. – Egy jó boszorkány őrzi a hagyományokat, hatalmas és félelmetes, nem pedig kertészkedik, esetleg hébe-hóba megront valakit.

- Pontosan – hajolt le a fülemhez. – Nagyon tetszik a véleményed.

- Végül is miért én? Alig múltam tizenöt – böktem ki ingerülten.

- Mert te nem vagy beszűkült látókörű. Szükségem lenne rád.

- Magának?

- Miért olyan meglepő ez? – Felegyenesedett és újra járkálni kezdett. – Azzal, hogy ilyen népszerű vagyok, az jár, hogy rengeteg ellenséget szerzek magamnak. Irigyeket, haragosokat, bosszúállókat…

- Szóval kell egy pajzs és kard, egyben.

Tudtam, hogy telibe találtam, még mielőtt válaszolt volna, mert Damien megtorpant és lehajtott fejjel mosolygott.

- A megfogalmazás nem igazán megfelelő rá, de azt hiszem, nagyjából erről lenne szó. Vagyis valami ilyesmiről.

- És nekem ebből mi hasznom?

- A jobb kezem leszel. Megkapsz bármit, ami csak akarsz. – Behízelgő hangjától a hideg rázott.

De a szavai befurakodtak a gondolataim közé, felélesztették mélyen szunnyadó kapzsiságomat, amely régi boszorkány jellemként velem született tulajdonságom volt.

- Bármit? – suttogtam elvakultan.

- Amit csak akarsz.

A köd azonban olyan gyorsan oszlott el, amilyen gyorsan jött. Még mielőtt bármilyen vágyam képét elém idézte volna.

Attól még, hogy őseim kapzsik voltak, nekem még nem kell annak lennem. Igaz, hogy tényleg rossz ember vagyok, de azért rossz boszorkány sosem akartam lenni. Legalábbis ennyire nem.

- Nagyon kecsegtető ajánlat, de attól tartok, ez az üzlet ellentmond az erkölcseimnek.

Damien egy pillanatra elmosolyodott ezen, mintha szórakoztatónak találná, hogy azt hiszem, vannak erkölcseim.

Igyekeztem közömbös arccal visszanézni gúnyos arcába.

- Hát, ez esetben nem tudok mást mondani, mint hogy remélem, meggondolod magad. Bármikor felkereshetsz.

Bólintottam.

Pár pillanatig még a szemembe nézett, hátha meglátja a megingásom apró jelét, de tudtam, hogy ez lehetetlen. Egyáltalán nem éreztem határozatlanságot ezzel az üzlettel kapcsolatban.

- Nos, akkor – tápászkodott fel és az ajtó felé indult, enyhe csalódottsággal arcán. – További kellemes estét.

Válasz nélkül kísértem tekintetemmel, ahogy eltűnik.

Hülye vámpírok – morogtam magamban, miközben felfelé indultam a lépcsőn, hogy lezuhanyozzak.

Anyám már a szobámban ücsörgött és rám várt.

Kérdőn tekintettem rá.

- Te meg mit keresel itt?

- Mit akart?

- Kérdéssel kérdésre? – kötekedtem szemtelenül, mire szemében harag villant.

- Emily! Az anyád vagyok.

- Tehetek róla?

Ez talált. Anyám sértődötten összepréselte ajkait, felpattant és jó hangosan bevágva maga mögött az ajtót, elrohant.

Kifejezéstelen arccal néztem utána. Legalább nyugtom lesz egy jó ideig.

Lezuhanyoztam és megpróbáltam nem gondolni semmire. Most nem akartam Fatime vagy Damien ügyén gondolkodni, legfőképpen Emaline-en nem.

Befeküdtem a fekete selymek közé. Néztem a plafont, mintha valami érdekes filmet vetítenének rajta.

Belegondoltam, vajon milyen életet kaphattam volna Damientől? Valószínűleg e helyett a padlásszoba helyett egy gigászi lakosztályban pihengetnék, nem egy egyszemélyes ágyon, hanem egy óriási francián, amely körül sötét baldachin lóg, elrejtve mindenki elől. A bútoraim mind fémből lennének, semmi sem illene semmihez, pont engem tükrözne. Lenne egy keskeny kis ablak, de csak egy, hogy néha én is lenézzek a világra, amely már régen megtagadott. A szőnyegem vastag és puha lenne, vörös szőrméből, a kedvenc színemben pompázna a függönnyel együtt.

És állandóan zsírban tocsogó hamburgereket tömnék magamba.

Újra feltörő kapzsiságom most, hogy nem kellett az álca, vágyakozó grimaszt idézett az arcomra. Végül is miért tagadtam meg az ajánlatot? Nem pont arra készülök éppen, hogy a mágiához forduljak?

Az erkölcseim, suttogta jobbik felem halkan, hátha vissza tudja fogni heves fantáziám.

Erkölcs? – morogta az igazi énem. Mikor helyeztem én előtérbe az erkölcseimet? Talán erre fogok gondolni, amikor majd megátkozom Fatime-t?

Az más, sóhajtotta megint a csöndes hangocska. Fatime megérdemli. De mi van, ha a vámpír ártatlanoknak ártana?

Mi vagyok én? Valami hős? – gúnyolódott erélyesebben a másik felem. Sosem voltam az. És nem is vágytam ilyesmire. De ha már itt tartok… mikor érdekelte valaha is az ártatlanokat a sorsom?

Soha.

És ezzel véget is ért belső vitám. Talán mégis felkeresem Damien-t.

Végül arra lettem figyelmes, hogy a nap lassan ébredezve szürkére festi a szobám levegőjét.

Nagyszerű. Most még annyit sem aludtam, mint amennyit szoktam.

Felkeltem és beballagtam a fürdőbe egy lassú és monoton fogmosásra.

Lefelé menet a lépcsőn fura érzésem volt. Mintha valami most más lenne. Ez a reggel más volt, mint a többi.
Volt egy előérzetem, amiről nem tudtam megállapítani, hogy jó-e vagy rossz.

Végül is nem törődtem vele, kitöltöttem a kávét, és kivonultam a cigimmel a tornácra, mielőtt Kaila és Oliv megjelenik a napot üdvözölgetve, valószínűleg egy almát rögtön be is tömve magukba.

Megborzongtam. A hasam nagyot mordult, lassan két napja, hogy nem ettem. Akkor is csak egy hot dogot vettem a suli mellett, mert már szédültem az éhségtől.

Ma már ennem kellene – futott át az agyamon. Bár még bírom, a legutóbb is majdnem kereken négy napig nem ettem.

Magamtól undorodva szürcsöltem a kávét, ami reményeim szerint egy időre elhallgattatja kiabáló gyomromat.
Aztán elnyomtam a cigit, letettem a bögrét a korlátra, majd megint rágyújtottam és elindultam a suliba.

Ahogy elértem a gimi kapuját, a furcsa előérzet, ami a kávé után eltűnt, most újra megjelent. Valami szorongatta a gyomromat, az éhségen kívül valami más. Valami, amit tisztán meg tudtam különböztetni a szúró, nyilalló fájdalomtól, amit a táplálék hiánya okozott.

Kicsit eltávolodva a többi befelé araszoló diáktól körbenéztem. Tudtam, hogy ez jelent valamit, általában mindig történik valami, ha megérzéseim vannak.

Egyre lassabban sétálgattam, végül már megálltam és jobbra-balra tekintgettem, hátha éppen rám akar támadni valaki, vagy a fejemre dőlne egy fa…

Ekkor erőteljesen megragadták a csuklómat, megfordítottak. Inkább megperdítettek a tengelyem körül, kis híján kiszakítva csont sovány karomat.

Az utolsó, amit felvillanni láttam, az egy hideg szürke szempár volt. Aztán, mielőtt ellenkezhettem volna, egy száj tapadt az én cserepes ajkaimra.

3.

Látva a sok pozitív véleményt, úgy döntöttem belehúzok, és kicsit hamarabb frisselek. Igyekszem majd tartani ezt a tempót...:)




- Kérsz? – nyújtottam hátra a cigis dobozt, miközben másik kezembe szarvasgombákat szedegettem.

- Nem dohányzok. – A hangjában mintha dac és gőg bujkált volna.

Hátrapillantottam. Szemei idegesen pásztáztak hol engem, hol a sírokat.

- Valami gond van? – Felegyenesedtem.

- Ami azt illeti, igen – Tekintetében félelem gerjesztette harag lángolt. – Elhoztál egy kísérteties temetőbe gombát szedni – ami ugyebár halott emberek jóvoltából növekedett-, miközben megígérted, hogy segítesz nekem bosszút állni. Ja, és hozzá teszem, miattad életemben elsőnek ellógtam két órámról! – A végére egészen megemelkedett a hangja.

Gúnyosan elmosolyodtam.

- De nagy szád lett hirtelen. – Közelebb léptem és az arcába fújtam a füstöt, mire görnyedezve köhögni és öklendezni kezdett. – Talán azt hiszed, én nem tudok veled úgy elbánni, mint Fatime és a szánalmas bandája? Hát akkor hadd mondjak neked valamit. – Megragadtam a torkát és felhúztam, hogy a szemembe nézzen. – Hozzám képest ők semmik. Mintha ők lennének a télapó kamu krampuszai, én pedig egy igazi démon.

A torkához kapott és kétségbeesetten a szemembe nézett.

- Ne hidd, hogy én jó vagyok. Itt nincsenek cilinderek és cuki nyuszik, Emaline.

Elengedtem és hagytam, hagy rogyjon a földre.
Visszafordultam gombát szedni.

- Mégis mit vársz? – hörögte. – Még a nevedet sem tudom, nem csoda, hogy nem bízok meg benned.

- Emily.

- Kösz – suttogta gúnyosan, mire felsóhajtottam. Tényleg gyűlölheti az életet, ha még most is van mersze ingerelni.

- Tudod, fel nem fogom, miért nem tudod magad megvédeni Fatime-től. Éppen az előbb fojtogattalak meg, ennek ellenére mégis kötekedsz velem. Van benned elég bátorság, nem értem, miért hagyod magad.

Hallottam, ahogy nagyot nyel és elakad a lélegzete.

- Én meg nem értem, hogy lehetsz ilyen átkozottul sovány – morogta sötéten, mire felnevettem.

- Felőlem elnevezheted anorexiának is. De itt egészen másról van szó. Egyszerűen csak nem eszek, mert nincs mit.

- Ezt meg hogy érted? – kérdezte rémülten. Újra felcsillant a szemében a sajnálat, mire a fogamat csikorgattam. – Ilyen rossz a helyzetetek?

- Ugyan, Emaline Nővér. Egyszerűen csak utálom azt a kaját, ami otthon kapok. De ahelyett, hogy az én tragikus és megható élettörténetemet veséznénk ki, inkább tanulj meg káromkodni, és szívj el egy cigit.

- Nem vagyok apáca… - motyogta sértődötten, mintha a többit meg sem hallotta volna.
Végül a gombaszedés elnyúlt egészen szürkületig. Akkor viszont el kellett indulnunk, mert drágalátos Szent Szűz berezelt a sötétedő temetőtől.

- Emily…

- Hm?

Bámészkodva sétálgattunk a sírok között a kapu felé.

- Tulajdonképpen mit akarsz csinálni Fatime-val?

Ezen elgondolkodtam. Valójában még magam sem tudtam, mihez kezdjek. Rontást, vagy esetleg valamilyen rossz szellemet átkozzak rá? Vagy lépjek egy új szintre és próbáljak megszelídíteni egy démont?

Egy biztos: nem számíthatok segítségre.

Anyám teljesen elzárkózik a fekete és fehér mágiától. Fel nem fogom, hogyan tud megelégedni holmi növény hókuszpókusszal.

Majdnem felnevettem. Emaline is pontosan ugyanígy nevezte ma reggel a mágiát.

- Megátkozom – válaszoltam végül vállvonogatva.

- Tudod… ez elég gagyin hangzik.

Megforgattam a szemeimet, de nem válaszoltam.

- Végül is mi vagy te? Javasasszony? Jósnő?

Megint nem vettem a fáradtságot válaszolni.

- Vagy valamiféle papnő?

- Emaline! Befognád egy icipicit? Kezd fájni tőled a fejem.

Némán sétáltunk ki a régi főútra, amit csak egy mosollyal nyugtáztam.

Nem is hittem volna, hogy Fatime egy ilyen nagydumás és merész lányt tört meg. Úgy látszik rosszabb a helyzet, mint gondoltam.

Nem akartam hőst játszani, hogy majd én megmentem a várost a gonosz lánybandától. De ez az állítólagos „banda” már az én kevés türelmemet is felélte a ma reggeli mutatványukkal.

És úgy tűnik, az a mondás, hogy „Ne fesd az ördögöt a falra!”, nem csak ijesztgetésképpen lett kitalálva. Az egyik kisutcából kivonult Fatime és a klónok. Éppen felénk indultak el.
Emaline mellettem azonnal átváltozott csöndes, depressziós, megvert lánykává.

Mögém húzódott és hangosan, szaporán vette a levegőt.

Na, szép, gondoltam keserűen. Velem bezzeg nem félt kötekedni.

Fatime azonnal kiszúrt minket. Arcán először a reggeli sértettség ült ki, majd a bosszúszomjas vigyor.

Király, kiáltottam fel gondolatban szarkasztikusan. Most már engem is kipécézett.

- Ó, csajok! Nézzétek, milyen szép pár! – kezdte fennhangon Fatime és ránk mutatott. – Hát nem cuki, hogy a kis leszbikus méltó párt talált? Annyira jól áll neked a fekete, Emaline!

Leszbikus?

Hátrasandítottam Emaline-re, aki lehajtott fejjel jött szorosan a nyomomban.

- Szép az este, ugye, Fatime? – morogtam, amikor elértek minket. – Jól nézd meg, különben ez lesz az utolsó megélt alkonyod, ha még egyszer elém tolod a képed.

Tudtam, hogy látja a szememben a komoly fenyegetést, tisztában volt vele, hogy ezek nem üres szavak.

Egy pillanat alatt újra elsápadt, pont, mint reggel, de talán neki is eszébe juthattak a suliban történtek, mert rögtön rendezte a vonásait és gúnyosan rám meredt.

- Hú, de félek. – Többre nem is futotta, elindultak az ellenkező irányba.

Egy ideig néztem utánuk, elmormoltam jó néhány szitkot, majd eszembe jutott, mit is akartam kérdezni.

- Emaline, te leszbikus vagy?

Csönd.

Ó, te jó ég! Így már világos, miért tudták megtörni. Nem azért, mert nem a legnépszerűbb lány a suliban, és mert olyan bátortalan lenne. Egyszerűen csak tudták a gyengepontját.

- Megfenyegettek, hogy szétkürtölik mindenkinek, hogy nem pasim van, hanem barátnőm… - suttogta halkan, igazolva a gondolataimat.

Most én hallgattam pár pillanatig.

- Neked van barátnőd? – Nem bírtam ki, hogy ne kérdezzek rá. Nem válaszolt, csak bólintott. – De ugye tudod, hogy én nem…

- Persze. – Felnézett rám, és meglátta a szememben az kezdődő távolságtartást. – Most mondtam, hogy foglalt vagyok. Amúgy sem vagy az esetem.

Ezen már felnevettem. Durva, hogy pont egy lány mondja ezt nekem.

- Jó, marha vicces a téma. De most örülnék neki, ha elindulnánk, mert már majdnem teljesen sötét van.

- Aha, nekem is jelenésem van még otthon – értettem egyet és folytattuk utunkat hazafelé.

Amikor beléptem a bejárati ajtón, anyám rögtön elém került.

- Azt mondtam, siess haza! – sziszegte és hátrapillantott a válla fölött.

- Dolgom volt – morogtam ingerülten és lehajoltam kikötni a cipőmet.

- Fontos vendégünk van – Anyám leguggolt mellém és a fülembe suttogott. – Egy nagyon befolyásos vámpír.

- Beengedtél egy vámpírt a házba. – Nem kérdés volt, de anyám azért bólintott.

- Ő nem egy átlagos vámpír.

- Na, ezzel most megnyugtattál – mondtam szem forgatva. Levettem a tornacipőmet és a

sarokba hajítottam. Felegyenesedtem és szó nélkül elindultam a nappali felé.

Pontosan úgy ült a kanapén, ahogyan elképzeltem. A bokái keresztben összekulcsolva, a karfán könyökölt, fejét a kezének támasztva nézelődött. A másik karja a kanapé háttámláján pihent, kinyújtva.

Amikor beléptem a nappaliba felém fordult és halvány mosolyra húzódott az ajka.

- Emily Green. Végre itt vagy.