5.

És újra elnézést a késedelemért, mostanság nem volt sok időm, de megpróbálok minés sűrűbben frissíteni.




(Egyébként valahogy így képzeltem el Benjamint, csak kicsit kevesebb szőrrel az arcán...xD)



Az első gondolatom az volt, hogy talán egy srác a suliból, aki nagyon meg akar halni, vagy legalábbis mazochista és szenvedni akar élete hátralevő részében.

Aztán megéreztem a kellemetlen zsibbadást a hátamon, ahol a keze hozzámért. Ezt az érintést össze sem lehetett téveszteni semmivel, valamikor réges-régen éreztem ilyen a bemutatkozást, jelzést.

Egy mágus!

Minden kevéske erőmet összeszedve kiszabadítottam a karomat – ami nem volt nehéz, mert legyen akármilyen erős, az én pár centis átmérőjű kezemet nem könnyű átölelve tartani, könnyedén kicsusszant a szorításból – és keményen megragadtam az orrnyergét.

A fiú dühösen felszisszent és azonnal elengedett.

Amíg kotorászott a zsebében, miközben másik kezével az orrát szorongatta, alaposan végigmértem. Erős vonások, izmos testalkat, ami nem igazán jellemző a mágusokra, sötét haj, aminek erős fényben még volt egy enyhe sötétvöröses árnyalata, napsütötte bőr, telt ajkak, amik nemrégen még az enyémre tapadtak…

Abbahagytam a feltérképezést, amikor újra elöntött a düh.

Bosszúsan, mégis fülig érő vigyorral kapta elő zsebkendőjét, hogy rátegye vérző orrára.

- Emily! Hát már meg sem ismersz?

Rezzenéstelen arccal néztem vissza rá. Talán kellene, hogy ismerős legyen?

- Emlékszel még úgy kilenc évvel ez előttről egy kis sötétvörös hajú, Benjamin nevű srácra?

- Nem.

- Mindegy, azért kösz, hogy csak a nyálkahártyámat szorongattad meg, és nem törted el az orrom – motyogta és zsebre rakta a véres zsebkendőt.

- Nem kellett volna egy boszorkányra támadnod. Tudod, hogy tudom a gyengepontotokat. – A hangom hűvös és közönyös, mint mindig, cseppet sem tükrözte a tomboló gyűlöletet, amit ennek a srácnak az érintése okozott.

- Hm. Látom, mégis emlékszel rám – mosolyodott el.

- Nem, nem igazán.

- Akkor meg honnan tudtad, hogy csak az orromat lehet megsebezni? Szerintem csak emlékszel, hogy kiskorunkban mindig így tudtál lenyomni.

- Te egy idióta vagy – motyogtam még búcsúzóul, aztán sarkon fordultam és faképnél hagytam.

- Figyelj, tudom, hogy a hajam már barna és nem vörös, na meg felnőttem és hát valljuk be, jóképű lettem…

Megperdültem és erősen összpontosítva elmormoltam egy fekete igét. Valamikor régen tanulhattam, de még most is tisztán emlékeztem rá.

A fiú megdermedt, a szeme üressé vált. A végtagjai megremegtek.

Aztán legnagyobb döbbenetemre egyszerűen megrázta magát, mint egy kutya, és kárörvendőn rám vigyorgott.

- Úgy tűnik anyád tényleg végleg eltiltott a mágiától. Pedig reméltem, hogy elég lázadó leszel a titkos tanuláshoz.

- Ki a fene vagy te? – sziszegtem közelebb lépve.

- Benjamin. De ezt már mondtam, Morcos Kislány.

Egy pillanatig töprengtem a jelzőn, amit rám mondott.

Morcos?

Aztán nem sokat agyalva a dolgon, visszakézből lekevertem neki egy pofont.

Megdöbbent persze, de nem ártottam neki. Ezzel én is tisztában voltam.

- Ennek meg mi értelme volt? – kérdezte gyermeki ártatlansággal.

- Csak kifejtettem a véleményem szavak nélkül.

Megfordultam és most már véglegesen elindultam az iskola épületébe.

Hallottam mögöttem a halk lépteket, mire még gyorsabban szedtem a lábam, magamban rettenetesen szidtam ezt a Benjamin nevezetű akárkit.

De aztán megtorpantam a messzebbről hallatszó sikolyra.

Már megtanultam felismerni Emaline hangját, igaz még csak kétszer hallottam ilyen kétségbeesettnek. De most teljesen biztos voltam benne, hogy őt hallom.

Jobbra fordultam és futva indultam az iskola melletti erdős parkocska felé, magam sem tudva, miért.

Emaline sikolyai tompák voltak és fojtottak, mintha valaki befogná a száját. Bosszúsan összehúztam a szemöldököm és elértem az aprócska tisztásra, amit alig vettek körül fák. Ott térdelt a tisztás közepén, a szájába valami rongyot tömködtek. Fatime és a bandája félkörben állt, mint mindig. Mindegyikőjüknél volt egy-egy gallyacska. Az egyik éppen akkor suhintott a megkötözött Emaline arcába, amikor én az egyik fa mögé hátráltam, mielőtt észrevettek volna.

Visszafojtottam a lélegzetemet és kinéztem a fa mögül.

- Na, mi van, te retardált kis szerencsétlen? – hallottam Fatime fröcsögését. – Most nincsen nagy szád, mert a cuki kis gót szerelmed nincs itt?

Fölhúztam a szemöldököm. Azért engem kihagyhatnának.

- Gót? – léptem ki undorodva a fa takarásából. – Azért azt hittem, jobb a fantáziád.

Fatime felém kapta a fejét, arca körül lángként röpködött a haja.

Felegyenesedett és lassan gunyoros mosolyt erőltetett magára.

- Jöttél megmenteni a csajodat?

- Fogd be a pofád… - De alighogy belekezdtem, a banda egyszerre hördült fel és valahova mögém bámultak.

Az arcokról egytől-egyig ugyanazt olvastam le. Csodálat, izgalom, kéj…

Elfintorodva fordítottam hátra a fejemet a vállam fölött.

- Te meg mit akarsz? – kérdeztem egyre inkább ingerülten.

Benjamin sötéten meredt a lányokra. Elsétált mellettem, egyenesen közéjük.

Ez megőrült, gondoltam elképedve. Cápák közé veti magát?!

De a lányok nem mertek megmozdulni. Csak bámulták a középen álló fiút, ahogyan az lehajol és nem éppen gyengéden kirántja Emaline szájából a rongyot.

- Mond a neved! – parancsolta elmélyült hangon.

- Emaline – válaszolta a földön térdepelve, és bátran szembenézett Benjamin nem sok jót ígérő tekintetével.

Sóhajtva közéjük trappoltam és némán levettem a megtépázott lányról a cipőfűzőket, amivel megkötözték.

- Kösz – mosolygott hálásan, mire elfintorodtam és felrángattam a földről. Még csak fel sem szisszent.

Elindultam, magam után húzva Emaline-t.

Fatime most térhetett magához, mert ebben a pillanatban megragadta a karomat és visszarántott. Dühös tekintetét az enyémbe fúrta.

- Engedj el – suttogtam sötéten méregetve.

- Különben mi lesz? – kötekedett sziszegve. Hiába a kemény álca, Fatime szemében felvillant a félelem.

- Ha most azonnal elereszted a karomat, esküszöm, nem ütlek meg.

Gúnyosan, remegő hangon felkacagott, amit a mögötte toporgó banda készségesen visszhangzott.

Komoran elmosolyodtam és elengedve Emaline-t, megragadtam a vörös hajkoronát, majd egyetlen mozdulattal lerántottam a földre a közben veszettül visítozó Fatime-t.

Hirtelen elegem lett mindenből. Elegem lett az állandó kiközösítésből, az állandó terrorizálásból, amit igaz én nem olyan nagy részben kaptam, mint Emaline, de nem is volt okom tűrni…
A sok gunyoros és rosszindulatú beszólásoktól, a hátam mögötti összesúgásról.

Úgy véltem, most csordult ki az a bizonyos pohár.

Vicsorogva hátralendültem és amilyen erősen csak bírtam, belerúgtam Fatime oldalába. Mivel éppen akkor akart feltápászkodni, visszaesett és nyögve a bordáihoz kapott.

Könnyek kezdtek záporozni a szeméből, de nem törődtem vele. Hallottam, hogy a nagy, rettegett lánybanda közben riadtan sikoltozik és morog, de nem mertek közelebb jönni. Inkább végignézték, ahogyan újra lesújtok, ezúttal az öklömmel az arcába.

Nem lehetett valami nagy ütés, a táplálék hiánya rendesen meggyötörte a testemet, de Fatime még így is elájult a fájdalomtól.

Dühösen fújtatva rúgtam még egy utolsót, majd újra karon ragadva az elképedt Emaline-t, visszamentünk a suliba.

Benjamin halkan kuncogva követett minket.