7.

Kissé elsietve, de mégis szerettelek volna titeket kárpótolni a késedelemért. Remélem azért élvezhető... :)

[Kaila...:)]

- Emily! – kiáltott fel a legmagasabb. Ugyanolyan vöröses barna haja volt, mint a mellette vigyorgó Benjaminnak, kivéve, hogy ez a srác inkább szálkás volt, mint izmos. Tipikus mágus... – Te jó isten! Hogy nézel ki? Mint egy csontváz!

Elém szaladt, és gyengéden, mégis bordaropogtatóan megölelt.

Annyira meglepődtem, hogy még a cigi is kiesett a kezemből.

Lassan közelebb jött a másik kettő is, Benjamin a szokásos kaján vigyorával.

Az engem szorongató fiú válla fölött próbáltam jobban szemügyre venni őket.

A harmadik srác szintén inkább szálkás volt, a haja egy árnyalattal barnább volt, mint a másik kettőé. Ő a magas mögött állt és barátságosan rám mosolygott. Az ő arca volt a legismerősebb.

- Engedd már el, te hülye! – feszegette le rólam Benjamin a fiút. – Nem emlékszik ránk.

- Dehogynem! Ugye emlékszel még rám, Emmy?

- Hogy ki? – néztem vissza értetlenül a magas szemeibe.

A srác végre megértette, legalábbis az arcán az értelem kezdett felderengeni. Szomorkásan féloldalas mosolyt villantott és az egyik kezét nyújtotta.

- A nevem Tyler. A legidősebb. – A mosolya vigyorrá szélesedett. – Mindig én bújtattalak el, ha ez a két perverz zaklatott.

Úgy néztem rá, mint egy elmebajosra.

Bár az arca, valóban… mintha már láttam volna. Pont a testalkatához illett. Keskeny állak, kissé kisfiús vonások, telt ajkak és hatalmas zöld szemek.

Elgondolkodva végigmértem újra a harmadikat is, aki még mindig csak mosolygott. Nagyon hasonlított a Tyler nevezetű fiúra, csupán azzal a különbséggel, hogy talán velem egy magas lehetett, és a szeme a Benjaminéhoz volt hasonlatos. Jéghideg, de inkább kékes, mint szürke.

Végül mindhármon végignéztem, és valóban ismerősek voltak így együtt. Csak azt nem tudtam még mindig, hogy honnan.

A három fiú kissé zavartan konstatálta fürkésző tekintetem, de egy szót sem szóltak.

- Szóval ti testvérek vagytok? – érdeklődött Emaline, amíg a fiúkat méregettem, hátha mégis beugrik valami… egy kis emlék foszlány legalább.

Tyler, mintha eddig észre sem vette volna a mellettem némán ácsorgó Emaline-t, most érdeklődve ránézett és azonnal azt a tipikus csajozós vigyort villantotta fel.

- Kihez van ekkora szerencsém? – dorombolta félig leeresztett szemhéjjal. Csak úgy sütött róla a kéjvágy…

- A nevem Emaline. És ne is álmodj, öcskös. Foglalt vagyok – fordult felém vigyorogva. Kis híján elröhögtem magam, de inkább a számra tapasztottam a kezem és elfordultam, mintha valami érdekeset fedeztem volna fel a kertben.

- Foglalt? – nyöszörgött Tyler. – Biztos, hogy ilyen pasit, mint én, sehol nem találsz.

Az milyen biztos!

- Nem is kellene.

A vállam kegyetlenül rázkódott a visszatartott nevetéstől.

- Jaj, dehogynem! Vagy féltékeny típus a pasas? Azért nem mered bevallani, hogy tetszem?

- Nem.

Odafordultam, hogy lássam a jelenetet. Tyler egyre közelebb araszolt Emaline-hez, aki csak fesztelen mosollyal nyugtázta a dolgot.

- Leszbikus vagyok – vonta meg a vállát a szőke lány, mire Tyler olyan arcot vágott, amitől nem bírtam tovább és kitört belőlem a röhögés.

Mindenki velem nevetett, kivéve Tylert, aki úgy nézett Emaline-re, mintha most esett volna le közénk egy űrhajóból…

- Szóval kaucsuk? No problem – vigyorgott tele szájjal Tyler. – Holnapra hozok egy keveset.

- Végül is miért kell ez a szer nektek? – kérdezte Wayne, aki rögtön az után méltóztatott bemutatkozni, hogy kiröhögtük magunkat.

- Van valaki, akinek szeretnénk kiegyenlíteni a számlát – fintorgott Emaline és megkavarta az asztalon gőzölgő trutymót.

- Azt inkább majd én… - vettem ki a kezéből a fakanalat, amikor kilöttyentette.

Némán nézte mindenki, ahogy alaposan felkavarom az undorító krémet.

- Mennyi az idő? – kiáltott fel hirtelen Emaline, megtörve a csendet.

- Hm… - Tyler az órájára nézett. – Fél kilenc.

- Hayley már egy órája ott lehet nálam! – sikoltotta elkerekedett szemekkel és eszeveszetten rohangálni kezdett a szobában. – Hol a telefonom? A pénztárcám? Ide tettem az ágyra!

- Az oltár mellett nézd meg – intettem a hátam mögé.

Odaszáguldott, majd egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében zsebre dugta mind a kettőt. Aztán köszönés nélkül kirohant a szobámból, az ajtót jól becsapva maga után.

- Az egy antik! – morogtam a remegő ajtóra bámulva, feleslegesen. A tornádó már valószínűleg ki is ért az utcára.

- Szeleburdi egy csajszi. Mondhatni tökéletes ellentéted. – Wayne kíváncsian rám nézett. – Mégis hogy lettetek barátok?

- Nem vagyunk barátok – morogtam.

Védekezőn feltartotta mindkét kezét és elfordult, hogy kibámulhasson az ablakomon.

- Van egy ötletem! – kiáltott fel hirtelen Tyler, mire mindkét testvére fáradtan felnyögött. Értetlenül néztem rájuk. – Menjünk szórakozni!

- Szórakozni? – visszhangoztam bizalmatlanul.

- Mi van, még a szót sem ismered? – vigyorgott szemtelenül és még mielőtt elhátrálhattam volna, megölelt. – Nyugi már, régen nem voltál ilyen…

Egyre jobban szorított, ezzel egyenes arányban nőtt a dühöm, és szorult ki a levegőm a tüdőmből..

- Komolyan. Engedj el – sziszegtem az utolsó adag oxigénemet felhasználva, mire gyorsan eleresztett.

Amint hátralépett, vicsorogva megragadtam az orrát és a képébe másztam.

- Ne merj még egyszer ölelgetni!

- Jó, csak ne szorongasd az orrom! – vinnyogta kérlelőn. Még egy utolsót rántottam rajta, aztán hagytam, hogy zsebkendőért kiáltozva szitkozódjon.

Benjamin nevetve dobott egyet a kezébe. – Majd megszokod. Engem is így üdvözölt. Azóta nem merek hozzá érni…

Felhorkantam és inkább lementem elszívni egy cigit.

Idióta banda…

Meggyújtottam a kis fehér hengert, és mélyen beleszívtam. Szinte azonnal megnyugodtam, ahogy a sűrű füst megtöltötte a tüdőmet. Egy másodpercig benntartottam, amíg lehunytam a szememet. Aztán az orromon keresztül kifújtam.

Nem akartam semmire sem gondolni. Csak a füstre, ahogy ki-be áramlik a légcsövemen keresztül.

Jó volt a meg szokott mozdulatokkal a számhoz emelgetni a kezem, egyre inkább megbékéltem mindennel. Nem egy konkrét dologgal, hanem egyszerre mindennel. Nem érdekelt sem a három srác, akik az emeleten ki tudja, mit művelnek, sem Emaline és a mássága, de még a családom sem.

A nevetésem visszhangja élt csak a gondolataimban. Hallgattam a némaság mögött. Furcsa volt, és idegen. Így visszagondolva már nem is emlékeztem, mikor nevettem utoljára.

De most még ez sem tudott sokáig foglalkoztatni. Behunytam a szemem és kiürítettem az elmémet.

Most csak én voltam, és a sötét hátsó kert.

Nyugalom, béke és…

- Emily!

A fejem beletörődően bicsaklott előre, amikor meghallottam magam mögött Tyler lelkes hangját.

Kinyílt a teraszajtó, jobban mondva kivágódott, és ezzel egyidőben elbúcsúztam a kellemes magánytól. Hát ennyi jutott nekem a csendes éjszakából?

- Gyere!

- Állj! – kiáltottam dühösen, amikor elkapta a csuklóm. Kirántottam a kezem, mire Tyler értetlenül visszafordult. – Először is. Szögezzük le, hogy ezen túl kerüljük az érintkezést, legyen az bármilyen nemű… Másodszor. – Lehunytam a szemem és ingerülten felsóhajtottam. – Addig nem megyek sehová, amíg végre el nem tudok szívni egy teljes szál cigit!