3.

Látva a sok pozitív véleményt, úgy döntöttem belehúzok, és kicsit hamarabb frisselek. Igyekszem majd tartani ezt a tempót...:)




- Kérsz? – nyújtottam hátra a cigis dobozt, miközben másik kezembe szarvasgombákat szedegettem.

- Nem dohányzok. – A hangjában mintha dac és gőg bujkált volna.

Hátrapillantottam. Szemei idegesen pásztáztak hol engem, hol a sírokat.

- Valami gond van? – Felegyenesedtem.

- Ami azt illeti, igen – Tekintetében félelem gerjesztette harag lángolt. – Elhoztál egy kísérteties temetőbe gombát szedni – ami ugyebár halott emberek jóvoltából növekedett-, miközben megígérted, hogy segítesz nekem bosszút állni. Ja, és hozzá teszem, miattad életemben elsőnek ellógtam két órámról! – A végére egészen megemelkedett a hangja.

Gúnyosan elmosolyodtam.

- De nagy szád lett hirtelen. – Közelebb léptem és az arcába fújtam a füstöt, mire görnyedezve köhögni és öklendezni kezdett. – Talán azt hiszed, én nem tudok veled úgy elbánni, mint Fatime és a szánalmas bandája? Hát akkor hadd mondjak neked valamit. – Megragadtam a torkát és felhúztam, hogy a szemembe nézzen. – Hozzám képest ők semmik. Mintha ők lennének a télapó kamu krampuszai, én pedig egy igazi démon.

A torkához kapott és kétségbeesetten a szemembe nézett.

- Ne hidd, hogy én jó vagyok. Itt nincsenek cilinderek és cuki nyuszik, Emaline.

Elengedtem és hagytam, hagy rogyjon a földre.
Visszafordultam gombát szedni.

- Mégis mit vársz? – hörögte. – Még a nevedet sem tudom, nem csoda, hogy nem bízok meg benned.

- Emily.

- Kösz – suttogta gúnyosan, mire felsóhajtottam. Tényleg gyűlölheti az életet, ha még most is van mersze ingerelni.

- Tudod, fel nem fogom, miért nem tudod magad megvédeni Fatime-től. Éppen az előbb fojtogattalak meg, ennek ellenére mégis kötekedsz velem. Van benned elég bátorság, nem értem, miért hagyod magad.

Hallottam, ahogy nagyot nyel és elakad a lélegzete.

- Én meg nem értem, hogy lehetsz ilyen átkozottul sovány – morogta sötéten, mire felnevettem.

- Felőlem elnevezheted anorexiának is. De itt egészen másról van szó. Egyszerűen csak nem eszek, mert nincs mit.

- Ezt meg hogy érted? – kérdezte rémülten. Újra felcsillant a szemében a sajnálat, mire a fogamat csikorgattam. – Ilyen rossz a helyzetetek?

- Ugyan, Emaline Nővér. Egyszerűen csak utálom azt a kaját, ami otthon kapok. De ahelyett, hogy az én tragikus és megható élettörténetemet veséznénk ki, inkább tanulj meg káromkodni, és szívj el egy cigit.

- Nem vagyok apáca… - motyogta sértődötten, mintha a többit meg sem hallotta volna.
Végül a gombaszedés elnyúlt egészen szürkületig. Akkor viszont el kellett indulnunk, mert drágalátos Szent Szűz berezelt a sötétedő temetőtől.

- Emily…

- Hm?

Bámészkodva sétálgattunk a sírok között a kapu felé.

- Tulajdonképpen mit akarsz csinálni Fatime-val?

Ezen elgondolkodtam. Valójában még magam sem tudtam, mihez kezdjek. Rontást, vagy esetleg valamilyen rossz szellemet átkozzak rá? Vagy lépjek egy új szintre és próbáljak megszelídíteni egy démont?

Egy biztos: nem számíthatok segítségre.

Anyám teljesen elzárkózik a fekete és fehér mágiától. Fel nem fogom, hogyan tud megelégedni holmi növény hókuszpókusszal.

Majdnem felnevettem. Emaline is pontosan ugyanígy nevezte ma reggel a mágiát.

- Megátkozom – válaszoltam végül vállvonogatva.

- Tudod… ez elég gagyin hangzik.

Megforgattam a szemeimet, de nem válaszoltam.

- Végül is mi vagy te? Javasasszony? Jósnő?

Megint nem vettem a fáradtságot válaszolni.

- Vagy valamiféle papnő?

- Emaline! Befognád egy icipicit? Kezd fájni tőled a fejem.

Némán sétáltunk ki a régi főútra, amit csak egy mosollyal nyugtáztam.

Nem is hittem volna, hogy Fatime egy ilyen nagydumás és merész lányt tört meg. Úgy látszik rosszabb a helyzet, mint gondoltam.

Nem akartam hőst játszani, hogy majd én megmentem a várost a gonosz lánybandától. De ez az állítólagos „banda” már az én kevés türelmemet is felélte a ma reggeli mutatványukkal.

És úgy tűnik, az a mondás, hogy „Ne fesd az ördögöt a falra!”, nem csak ijesztgetésképpen lett kitalálva. Az egyik kisutcából kivonult Fatime és a klónok. Éppen felénk indultak el.
Emaline mellettem azonnal átváltozott csöndes, depressziós, megvert lánykává.

Mögém húzódott és hangosan, szaporán vette a levegőt.

Na, szép, gondoltam keserűen. Velem bezzeg nem félt kötekedni.

Fatime azonnal kiszúrt minket. Arcán először a reggeli sértettség ült ki, majd a bosszúszomjas vigyor.

Király, kiáltottam fel gondolatban szarkasztikusan. Most már engem is kipécézett.

- Ó, csajok! Nézzétek, milyen szép pár! – kezdte fennhangon Fatime és ránk mutatott. – Hát nem cuki, hogy a kis leszbikus méltó párt talált? Annyira jól áll neked a fekete, Emaline!

Leszbikus?

Hátrasandítottam Emaline-re, aki lehajtott fejjel jött szorosan a nyomomban.

- Szép az este, ugye, Fatime? – morogtam, amikor elértek minket. – Jól nézd meg, különben ez lesz az utolsó megélt alkonyod, ha még egyszer elém tolod a képed.

Tudtam, hogy látja a szememben a komoly fenyegetést, tisztában volt vele, hogy ezek nem üres szavak.

Egy pillanat alatt újra elsápadt, pont, mint reggel, de talán neki is eszébe juthattak a suliban történtek, mert rögtön rendezte a vonásait és gúnyosan rám meredt.

- Hú, de félek. – Többre nem is futotta, elindultak az ellenkező irányba.

Egy ideig néztem utánuk, elmormoltam jó néhány szitkot, majd eszembe jutott, mit is akartam kérdezni.

- Emaline, te leszbikus vagy?

Csönd.

Ó, te jó ég! Így már világos, miért tudták megtörni. Nem azért, mert nem a legnépszerűbb lány a suliban, és mert olyan bátortalan lenne. Egyszerűen csak tudták a gyengepontját.

- Megfenyegettek, hogy szétkürtölik mindenkinek, hogy nem pasim van, hanem barátnőm… - suttogta halkan, igazolva a gondolataimat.

Most én hallgattam pár pillanatig.

- Neked van barátnőd? – Nem bírtam ki, hogy ne kérdezzek rá. Nem válaszolt, csak bólintott. – De ugye tudod, hogy én nem…

- Persze. – Felnézett rám, és meglátta a szememben az kezdődő távolságtartást. – Most mondtam, hogy foglalt vagyok. Amúgy sem vagy az esetem.

Ezen már felnevettem. Durva, hogy pont egy lány mondja ezt nekem.

- Jó, marha vicces a téma. De most örülnék neki, ha elindulnánk, mert már majdnem teljesen sötét van.

- Aha, nekem is jelenésem van még otthon – értettem egyet és folytattuk utunkat hazafelé.

Amikor beléptem a bejárati ajtón, anyám rögtön elém került.

- Azt mondtam, siess haza! – sziszegte és hátrapillantott a válla fölött.

- Dolgom volt – morogtam ingerülten és lehajoltam kikötni a cipőmet.

- Fontos vendégünk van – Anyám leguggolt mellém és a fülembe suttogott. – Egy nagyon befolyásos vámpír.

- Beengedtél egy vámpírt a házba. – Nem kérdés volt, de anyám azért bólintott.

- Ő nem egy átlagos vámpír.

- Na, ezzel most megnyugtattál – mondtam szem forgatva. Levettem a tornacipőmet és a

sarokba hajítottam. Felegyenesedtem és szó nélkül elindultam a nappali felé.

Pontosan úgy ült a kanapén, ahogyan elképzeltem. A bokái keresztben összekulcsolva, a karfán könyökölt, fejét a kezének támasztva nézelődött. A másik karja a kanapé háttámláján pihent, kinyújtva.

Amikor beléptem a nappaliba felém fordult és halvány mosolyra húzódott az ajka.

- Emily Green. Végre itt vagy.