2.

Nem is várok tovább, itt a második fejezet is! Jó olvasást..:)




Végül a második óra végére elértem a suliba. Fogalmam sem volt, milyen magyarázatot találok majd ki az első két órámat tartó tanároknak, de nem is igazán izgatott. Az is könnyen meglehet, hogy már kezdik megszokni a sorozatos késéseket és kihagyásokat.

A harmadik órám talán biológia volt, valójában nagyon régen elhagytam az órarendemet. Általában csak követem néhány osztálytársamat. Persze volt már, hogy rossz órákra ültem be, de ilyenkor vagy észre sem vettek, vagy kiküldtek és újra ellóghattam egy órát. Sosem érdekelt ez a hely.

A biológia terem felé menet láttam meg.

Úgy hiszem, Fatime tűzpiros haját még két kilométerről is ki tudtam volna szúrni, de most csak pár méternyire álltak tőlem a lépcső árnyékában. Más nem is vette őket észre, vagy éppen nem akarta…

Félkör alakzatban álltak, karba font kezekkel. Még ebből a távolságból is jól láttam a szemükben megcsillanó gúnyos megvetést.

Megtorpantam az aula közepén. Szemöldök ráncolva figyeltem a bandát és megpróbáltam úgy előredőlni, hogy lássam, ki a mai szerencsétlen, akit ki akarnak végezni.
Biztosan valami szokásos lúzer.
Az egyik klón pont jól mozdult, a középen ácsorgó, rémült lány tekintete éppen az enyémmel találkozott.

Nocsak!
Akaratlanul is keserű mosolyra húzódott a szám. Hát nem megmondtam neki?
Én figyelmeztettem, ő pedig cserébe finoman idiótának nézett. Az addig oké, hogy nyulak, jó pár szertartásra elengedhetetlenek a nyúl bel szervei és különböző testrészei. Na de cilinderek…

Emaline szeméből a néma segélykiáltás talán meghatott volna bárkit.

Kivéve persze engem.

Fatime ebben a pillanatban megfordult, hogy lássa, mi vonta el róla szerencsétlen áldozata figyelmét.

- Hoppácska – rikkantotta el magát, és tenyérbe mászó arckifejezéssel elindult felém. A „banda” továbbra is sakkban tartva a rémült Emaline-t, a helyén maradt. – Emily Green?

Némán belefúrtam a tekintetem az övébe.

Az arca megvonaglott az erőlködéstől, hogy állja valószínűleg eléggé sötét pillantásomat.
- Eh… - lehelte nagyot nyelve. – Miért bámulod annyira azt a kretént?
Fenyegetően fölvontam a szemöldököm, de az arcom rezzenéstelen maradt.

- Talán meg van tiltva?

A hangom halk volt, mégis mintha csak mennydörgés lett volna. Fatime arca egy pillanat alatt néhány árnyalattal sápadtabb lett.

- Nem… szóval, csak azt hittem… - Újra akadozva nyelt. – Talán csatlakozni szeretnél.

- Én? – prüszköltem felháborodva. – Azt hiszed, lesüllyedek a szintedre?

Szemeiben felvillant a sértődöttség, aztán szó nélkül sarkon fordult és visszabillegett a klónjaihoz.

Emaline eddig mintha kicsit megnyugodott volna, de aztán megláthatta Fatime dühtől és megalázottságtól vörös arcát, mert egyszer csak éles hátraarcot hajtott végre és megpróbált elszaladni. Azonban két lány elkapta és a lépcső alá lökte.
Még láttam felemelkedni Fatime öklét.

Elfordítottam a fejem és összepréselt ajkakkal továbbmentem biológiára.

Kicsengetéskor úgy döntöttem, ennyi elég is volt a gimiből. Úgy terveztem, innen az utam egyenesen a régi temető felé visz. A legutolsó sírok mögött mintha láttam volna a múlthéten néhány apró szarvasgombát.

Éppen azon gondolkodtam, vajon a yeusefilti barátok* valóban értettek-e a mágiához, vagy csak helyesen tippeltek, amikor az iskola főbejáratánál vékonyka ujjak fonódtak a csuklómra.

Ösztönösen elrántottam a kezemet.

Ingerülten megfordultam.

Emaline megszeppenve nézett fel rám. Most, hogy nem csak a földön kuporogva láttam, feltűnt, milyen alacsony. Igaz, alapból magas voltam – nem kevesebb, mint százhetvenöt centi -, de nálam legalább másfél fejjel kisebb volt.

- Mit akarsz? – mordultam rá. Észrevettem, hogy a másik szeme is vérbe van, a reggeli támadás óta pedig szépen lilult a bőre egy két helyen. – Látom begyűjtötted a monoklid párját.
Mintha nem hallott volna a hangomban semmiféle rosszindulatot, szomorúan elmosolyodott.

- Te tényleg tudsz segíteni?

Komoran viszonoztam a mosolyát.

- Hát persze.
Fellélegzett, mire felhorkantam.
- És ki mondta, hogy fogok is?

Kétségbeesetten rám nézett. – De hát reggel…

- Reggel? Úgy érted ma reggel, amikor hókuszpókusznak tituláltad a mágiát? Ja! Már emlékszem… - kacagtam szarkasztikusan.

- Bármit megteszek.

Abbahagytam a rekedt nevetést és rámeredtem. Tényleg megtenne bármit? Fogalma sem volt, mit is jelentett ki pár másodperce.

Halványan elmosolyodtam és előhúztam egy szál cigit.

- Jó. Akkor gyere velem – megfordultam, miközben rágyújtottam és lassan lesétáltam a lépcsőn.

- De hát még csak a harmadik órának van vége – tiltakozott az ajtóban ácsorogva. Szorongva pillantgatott körül, mintha máris szökésben lenne.

- Akarod, hogy segítsek, vagy nem? – morogtam türelmetlenül és nagyot szippantottam a cigimből.

A vállam felett kíváncsian hátranéztem. Emaline megbabonázva figyelte a számból és orromból előkavargó füstöt. Aztán megborzongott és bólintott egy aprót.

- Hová megyünk? – lépett mellém erőltetett közönyösséggel.
Pár pillanatig nem válaszoltam.
- Egy temetőbe.

- Temetőbe?! – sikkantotta, de azért kitartóan jött utánam.

- Süket vagy? – morogtam bosszúsan.

- Mégis minek?

- Gombát szedni. – A válaszom annyira meglepte, hogy eltátotta a száját.

- Gombát? De hát… azt vehetünk bármelyik élelmiszer boltban, vagy…

- Nekem nem olyan gombákra van szükségem. – Lassan megálltam és eltapostam a csikket. – Ezek igazi gombák.

- Mégis mi a különbség? – értetlenkedett, szemében őszinte kíváncsiság csillant fel.

- Az, hogy a temetőben szedett gomba az ott lévő humusz miatt növekszik, nem esőtől. És nem is állati vagy növényi eredetű humuszról beszélek. – Jót mosolyogtam elsápadó arcán, közben továbbindultam és mesélni kezdtem. – Van egy írás, amely szerint az emberi vér képes hatalmas és tökéletes szarvasgombákat növeszteni. Ez a dolog kicsit hibádzik. Igazából elég némi emberi maradvány. Csakis az ilyen gombákat tudjuk felhasználni. Tökéletesek és kristálytiszták.

Lepillantottam a mellettem megrendülten lépkedő Emaline-re.
- Mire… - kezdte, de mintha a torkán akadt volna valami. Krákogott és újra nekifutott. – Mire kellenek ezek a gombák?

- Rituálékra. Azon kívül pedig híresek vagyunk az egészséges életmódunkról – húztam el a számat, ahogyan eszembe jutott két agyatlan nővérem. – Szóval alkalmanként élelmiszerként is szolgál.

- Egészséges életmód? – nevetett fel és a zsebem felé intett. – Szóval cigaretta?

- Cigaretta és kávé – javítottam ki, mire akaratlanul is elvigyorodtam. Egészen fura érzés volt. Nagyon régen mutattam már ki a fogsorom, hacsak nem vicsorgásról volt szó… - És egy szóval sem mondtam, hogy én is így élek. A két nővérem valóban. Én azonban mindig is kilógtam mindenhonnan.

Lopva újra lenéztem.

Emaline egyenesen engem bámult, szemében őszinte sajnálatot fedeztem fel.

Megpróbáltam elfojtani a dühömet és úgy kipréselni magamból a mondanivalómat.

- A sajnálat nekem felér egy savfélével, amit az idegeimre locsolgatnak. Úgyhogy leszel szíves befejezni.