9.

[Reed...:)]

Milyen órám is lesz?

Hétfő, ami azt jelenti, hogy… fogalmam sincs.

Hétfő… létezik, hogy csupán egyetlen hét telt el azóta, hogy rátaláltam a konténer mellett Emaline-re?

Mintha inkább hónapokkal ezelőtt történt volna. De mégis csupán egy hét.

A folyosón sétálgattam és ismerős arcokat keresgéltem. Csak van valaki, akit felismerek…

Végül megláttam egy csoport srácot, akiket mintha gyakrabban láttam volna, mint a többi diákot. A történelem terem felé igyekeztek. Elindultam én is arra.

A teremben tényleg felismertem néhány arcot, így nem sokat tétovázva leültem a leghátsó padba.

Türelmesen nézelődtem kifelé az ablakon, közben azon agyaltam, hogyan változhatott minden ilyen gyorsan az életemben. Segítek egy leszbi lánynak bosszút forralni a suli ribanca ellen, megismerkedek három mágustestvérrel ( akik azt állítják, hogy már gyerekkoromban is barátok voltunk…), egy befolyásos vámpír visszautasíthatatlan ajánlatot tesz, amit én visszautasítotok, majd összeveszek anyámmal, de hogy ellensúlyozza a stresszt, aduász van a kezemben a nővéremmel szemben…

Mi jöhet még, ami ennél jobban is fel tudja bolygatni az életem?

Nyílt az ajtó, de fel sem néztem, túlságosan el voltam merülve a gondolataimban.

Csak akkor fordultam meg, amikor meghallottam a szék csikorgását magam mellett. Készültem, hogy valami jó kis csípős megjegyzéssel elriasszam a bátor helyfoglalót, csakhogy a szó a torkomra forrt, amikor megláttam a mellettem lehajtott fejjel ülő srácot.

Fekete haja előre hullott, eltakarva a szemét, a pulóver csuklyája felhajtva, még kevesebbet mutatva az arcából. Csak az ajkait láttam. Kékes színük volt, mintha fázna, és olyan cserepes, mintha napok óta nem látott volna folyadékot. Ösztönösen végigfuttattam a nyelvem a számon, megérezve a szárazságát. Pont, mint az enyém, gondoltam hirtelen ébredt együttérzéssel.

A bő pulóver javarészt eltakarta a testalkatát, de a nadrágja nem volt túl laza, így megmutatta, milyen vékonyak a lábai.

Magas lehetett – még ültében, összegörnyedve is fel kellett néznem rá.

Nem tudom, mióta bámulhattam. De egyszer csak megunta, és rám nézett.

A szemei a zöld és a világosbarna között játszadoztak – nem lehetett eldönteni melyik.

Az arckifejezéséből nem tudtam semmit sem megállapítani.

- Mit bámulsz? – suttogta.

Hirtelen ráébredtem, hogy az óra már elkezdődött. Körbenéztem, és láttam, ahogy a többiek szorgalmasan jegyzetelnek.

Lassan visszafordultam a fiúhoz. Várakozón fúrta szemeit az enyémbe.

Válasz helyett azonban erőt vettem magamon, hátradőltem a székemen és megint kibámultam az ablakon, mintha most is egyedül ülnék, mint általában.

Végül is mi volt ez? Miért néztem meg olyan alaposan?

A felismerés szinte fejbevágott.

Nem hasonlít valakire ez az elvont, vézna srác?

Lehunytam a szemem és megpróbáltam nem belegondolni ebbe a kérdésbe. De jobbik és igazi felem irányítása megint kicsúszott a kezemből és vitatkozni kezdtek.

Most már látom, gondolta a jobbik felem. Így nézek ki mások szemében? Elérhetetlennek, összetörtnek, de mégis félelmetesnek?

Mert ha ezt a srácot nem az együttérzéssel néztem, akkor ilyennek találtam.

Na és? Az igazi énem szokásos nemtörődömségével adta elő a dolgokat. Csak egy fiú a sok közül. Mit kell ezen úgy parázni?

Nem, ez elég félelmetes, de kicsit olyan – más szavaival élve -, mint a sors göbre tükre - vágott vissza jobbik felem elgondolkodva.

Hogyne, a sors…

És mint mindig, most is jobbik felem veszített. Inkább csendesen visszahúzódott az agyam legmélyebb zugába.

Fogalmam sem volt, ki lehet. Az első három órán mellettem ült (utána meguntam és leléptem), a szünetekben legalább egy pillanatra feltűnt.

De sosem nézett rám. Lehajtott fejjel kóválygott, nyomában két-három divatmajommal, valószínűleg Fatime bandájából.

Én viszont nem tudtam megállni, hogy akárhányszor csak feltűnik, újra meg ne nézzem alaposabban. Magam sem tudtam, mit keresek rajta. Talán még valamit, ami hasonlít? Vagy ami nem?

Harmadik óra után éppen indulni készültem, amikor Emaline került az utamba.

- Készen van már? – suttogta cinkosan.

- Ja – motyogtam csak félig odafigyelve. Az a srác már megint feltűnt. A lépcső alatt ücsöröghetett, észre sem vettem volna, ha nem lóg ki a lába.

Idegesítő volt, hogy nem tudtam levenni a szemem arról az egyszerű tornacipőről.

De nem is az a fajta ember voltam, aki tűri, hogy egyre ingerültebb. Ilyenkor mindig tettem az ellen, hogy még idegesebb legyek. Csak a saját nyugalmam érdekében.

Oda sem figyelve Emaline dumálására, megindultam a lépcső felé.

Na és mit fogok neki mondani?

Oda értem hozzá és szó nélkül leültem mellé a hideg kőre.

Amikor ránéztem, ő értetlenül pillantott vissza rám.

- Mi van? Foglalt melletted a hely? – mordultam fel.

- Nem. – Megvonta a vállát és lehajtotta a fejét.

Újra végigmértem. Tényleg ennyire világfájdalmas lennék, mint ez a srác?

- Na, jó – kapta fel a fejét, az arcán a mai nap másodszor láttam érzelmet megmutatkozni. Méghozzá az ingerültséget. – Egész nap engem bámulsz. Mi a franc bajod van?

Felhúzott szemöldökkel rábámultam.

- Talán tilos?

- Oh, ember… - motyogta és elfordította a fejét.

- Seggfej – köptem még oda minden rosszindulatomat belesűrítve abba az egy szóba, aztán feltápászkodtam, hogy elhúzzam a csíkot a suliból.

Mérgesen tömködtem a számba a cigit.

Csak egyszer akarok önként szóba állni valakivel, és az ilyen rohadtul sül el!

Megalázottan éreztem magam, bár igazából nem tudtam miért. Nem volt ott senki, aki előtt megalázhatott volna, mégis kiszolgáltatottnak éreztem magam végig. Mintha arra az egy percre, amíg leültem mellé, tálcán kínáltam volna fel magam.

Hülyeség! Megráztam a fejem és komoran a földet fixírozva beleszívtam a cigimbe. A füst úgy ömlött ki az orromból, mintha egy dühös bika lennék.

- Van tüzed?

Felpillantottam. A srác állt előttem, félszegen, zavartan, szájában egy gyújtatlan szál cigaretta. Félig a földet nézte, félig engem.

Szó nélkül felé nyújtottam a gyújtómat és a kezébe ejtettem.

- Kösz – motyogta, amikor visszaadta, aztán óvatosan leült mellém.

Bizalmatlanul méregettem. Előredőlt, a térdeire támaszkodott.

- Bunkó voltam.

Önkéntelenül is elmosolyodtam. Ebben nem volt olyan, mint én. Sosem kérnék bocsánatot semmiért, nem is kértem sosem. Még ilyen burkoltan sem.

- Ja. – Megvontam a vállam. – Nem te vagy az első, ne legyen bűntudatod.

Csak ekkor vettem észre, a hangom mennyire gúnyos volt.

A srác kifejezéstelen arccal nézett rám.

Most meg mire gondolhat?

- Amúgy a nevem Reed.

Egyikünk sem nyújtotta a kezét. Csak kijelentette, nem is igazán mutatkozott be.

Elmosolyodtam.

- Emily – mondtam halkan és mélyen beleszívtam a cigimbe.